Pörgés
Pörögni kéz a kézben hátra hajtott fejjel, hogy a gondolatok, mint centrifugában a ruhák nekiszoruljanak a koponya falának és ne lüktessenek és fájjanak középen, legbelül, ahogy mindig szoktak, pörögni egészen addig, amíg porrá nem lesz megszámlálható és megszámlálhatatlan, amíg feltámad a szél és szerteszéjjel hullik minden és az öntudat utolsó morzsája felfogja, hogy most végérvényesen megszűnik az egyén és szétszóródik a világban, hogy atom legyen mások húsában.

Tangó
Egy férfi elindul. Egy nő vár. Szemkontaktus. Utolsó tangó, mert minden tangó utolsó. Utolsó tangó, mert minden tangó egyszeri alkalom. Előtte, közben, utána nem beszélnek, nem érintkeznek, nem léteznek. A tangó ritmusa, mint a szívdobbanásé, mindenki meghal egy kicsit, amikor véget ér a zene. Még a nézők is. A párok táncolnak, a tánc groteszk és szenvedélyes, mintha egymást gáncsolva, mégis siklanak egymás karjaiban, a nő lába néha lecövekel, és egész testében előredől, a férfi egy lépés távolságról megtartja, majd szállnak tovább, mindig egymás felé tartott, mozdulatlan fejjel, mindig egymás szemébe nézve, soha nem beszélgetve. És táncol öreg és fiatal, szép és csúnya, és tartás mindenek felett, és nő és férfi, és nem lehet tudni melyik irányít, és súlyos lebegés, és egyhelyben állás, és néha egy torpanás, és kimarad egy szívdobbanás, vagy kettő, vagy három és amikor már szétvet a feszültség, közben lüktet a zene, akkor mégiscsak újra lebegés, és akárhányan is egyik sem ütközik.

Parkettánc
A csúnya férfi, barna lógó kabátkában, mint valami hivatásos marokkói forradalmár, habozás nélkül táncra kéri a legszebb nőt a parketten. Táncolnak. A nő kicsit elfogódott, a férfi egy parkettáncos ördögi ügyességével siklik a táncosok között, húzza magával a nőt, aki tehetetlenül tűri. A táncosok egyre több figyelmet szentelnek nekik, kisvártatva már mindenki őket figyeli. Az egyszemélyes zenekar adja alájuk a lovat, a nő kifullad, a férfi még szemlátomást bírja. Egymás után kéri fel a nőket, táncol csacsacsát, rumbát, salsát, egyre lendületesebben. Végül a csúnya férfi megtalálja méltó párját a csúnya nőben, aki testhez simuló fekete ruhában van és rövid, fekete haja csatakos hullámokban tapad homlokára. Egymáshoz simulva táncolnak, feszült arcukról már régen eltűnt az öröm, mégis harmonikusan mozognak a ritmusra, mintha együtt dobbana szív és láb, mintha először és utoljára volna együtt két ember, mintha semmi sem számítana már, és a nő egy pillanatra behunyva szemét hagyja, hogy a gondolatai, mint nedves ruhák a centrifugában, nekifeszüljenek belülről és elszivárogjon lassan mindaz, ami eddig belül lüktetett és fájt. Már nem szégyelli, hogy rászedik mintha igazi nőnek tekintenék, hiszen az is lett, tökéletes nő. Ebben a pillanatban a csúnya férfi egy szívdobbanásnyi ideig megáll, tartja a nőt, és kinéz a közönségre. Mosolyog, de nem örömmel, inkább keserűen, gúnyosan, mintha azt mondaná, most bezzeg néztek, csodáltok, de tudom, hogy csak a szépek kellenek nektek, mert nem tudjátok, hogy a szépség igaz gyöngyei csak a mindennapos fájdalom körül keményedhetnek ragyogóvá, zabáljátok hát, disznók!