Tőlem egy picit mindig is távol álltak a panorámaképek, de ez a mozira is igaz, én a hagyományos kis plüssfoteles, lehajtós fa székes moziknak vagyok a híve, sokkal hangulatosabbnak tartom. De ez az én nyavalyám. Amit itt látunk, az egy szép sziluettes játék. Úgy érzem, hogy Ágnest két dolog viszonya vitte el, és ezért lett ez a kompozíció: a templomé és a fáé, ami a kép bal szélén van. Egyébként lehetett volna ezt feszesebbre is komponálni. Ha egy kicsit elmozdul a képen, még feszesebbre hozható ez, és lehagyható onnan az a fa, nekem most az egy zavaró momentum, főképp akkor, amikor azt mondjuk, hogy fény és árnyék. Amikor ezt a leckét kitaláltuk, amikor ez feladásra került, más megoldásokra asszociáltam. Ez nem jelenti azt, hogy ezzel baj lenne, csak bennem más volt a felvetés akkor, amikor ez a lecke eszünkbe jutott. Érdekesek ezek a természeti megfigyelések, hogy milyen a lenyugvó nap legutolsó sugara, milyen az, amikor átveszi a helyét az éjszaka, a csönd, a sötétség, a titokzatosság, milyen az, amikor ez az utolsó perc megtörténik. Én úgy érzékelem, hogy egy olyan 5-10 perccel erről lekéstünk. Körülbelül 5-10 perccel korábban fényképezve, még kaptunk volna ebből az erőből, és ott lett volna ennek az utolsó másodperce. Most a csúcsponttól kicsit lejjebb tartunk a megvilágításban. Ettől gyönyörűen derengenek azok a narancsvörösek a háttérben, viszont nagyon bebukik az előtér. Ha picivel korábban készül ez a kép, akkor részletgazdagabb előteret kapunk úgy, hogy ez még nem jelenti azt, hogy nem ment volna a napnak a kárára, hogy túl tárgyias legyen a közlés. (hegyi)
értékelés: