Spontán mosoly egy spontán napsütéses tavaszi délutánon.
Nagyon kedves képet látunk, nagyon szép fényviszonyok között exponáltál, és nagyon örülök ennek a bemutatkozásnak, mert kapunk a valóságodból egy olyan darabot, ami nagyon szimpatikus. Kettő dolgot tudok hozzátenni a képhez: az egyik ez a szépia szín, ezt már az előző képnél is mondtam, hogy ez a barnítás egy nagyon régóta használt technika, szép lassan nem véletlenül kopik ki a köztudatból és a használatból. Olyat akar elhitetni, amit a képnek önmagában kell elhitetnie: egy melegséget, egy belsőségességet, egy régies megközelítést. De hát 2011-ben élünk. Ha van is vonzódásunk a régi korok iránt, azt másképp kell szerintem megmutatnunk, gesztusokkal, ruházattal, a környezettel. Ez köztem és a fénykép között mindig egy falat épít, távolságtartást, amivel nem tudok mit kezdeni akkor, amikor egy bemutatkozásról van szó. Olyan, mintha a bemutatkozásnál félve nyújtanám a kezemet. Erre utal az is nekem, hogy valahová oldalra tekintesz. Az nem baj, hogy elfordítod a fejed, viszont nem árt, ha valamiféle szemkontaktust tudunk létrehozni a kamerán keresztül a nézővel. Most ebben a barnított formában ez a tekintet nem rám néz, és nem vagyok abban biztos, hogy elfogadod-e az általam nyújtott kezet, távolságtartóvá válik ettől az egész, és ezt kell leküzdeni. Megvan a kettes leckére a három csillag, de szeretném, ha a leckemegoldáshoz küldenél még egy olyan képet, amin ezt a távolságtartást próbáljuk csökkenteni. (hegyi)
értékelés:
A nagy áskálódás közben aztán erről a képről mindenki megfeledkezett, pedig szerintem ez nem rossz kép mégha nem is igazán előnyös a modellnek. De a haj vonala ad valami alapvető lendületet a képnek, ami tetszik.