Az az érdekes számomra ebben a képben, hogy két történet úgy másolódik egymásra, hogy mégis megmarad a kohézió. Látunk egy kezet, egy ujjat, amelyik tart egy kis virágot, nem tudom, hogy ennek mi a neve, de nálunk is tele van velük a kert, nem túl hosszú életű virágocskák, de nagyon kedvesek. Számomra a tavaszt ezek a virágok jelzik leginkább azért, mert annyira elütnek színben és formában a fű zöldjétől, hogy sokkal inkább észrevehetőek távolról is, mint egy ibolya például. Ez azért fontos, mert egy olyan időszaknak a lezárása az ember életében a megújulási periódus, amikor számot vet a hiányokkal, és azzal, hogy mi történt az alatt az időszak alatt, amíg a természet megújult. Ez a megújulás akkor is benne van az emberben, ha városi környezetben él, és az összes szertartása, ünnepe erről mesél. Ez az egyik irány, amit én a képben felfedezek, és a másik az a torzulás, ami a fölső részen mutatkozik. Lényegtelen, hogy mi a technikai megoldása ennek, a fontos az, hogy a tárgyiasságot milyen eszközzel szünteti meg az alkotó. Akármennyire is szokatlan ez az eszköz, de érvényes. Roncsolásnak is mondanám, ugyanis a főszereplőt elég rendesen nyakonvágja, és ezzel némi ironikus zárójelbe is teszi: ő a címszereplő, a kis virág, és mégis a hangsúly nem rajta van, ő csak egy érzelmi függönylibbenésen átszüremlő forma. Ami nagyon határozottan jelen van, az a hüvelykujj. Tessék megnézni a körömlakkot, az ujjat, és az egész helyzetet, hogy mennyire kiszolgáltatott és mennyire esendő. Ezzel együtt megvan a párhuzam is, mert ez a kis virág is, ahogy áll a kertben ugyanolyan kiszolgáltatott, nincs sok esélye a túlélésre, és mégis ezzel nem nagyon törődik, mutatja magát a kertben. Ennél az ujjnál is ez az érdekes, hogy ott van a sors, ott van a kor, ott van a tevékenység, az üzenet is, mert ez nem egy gyerek ujja, itt mindenféleképpen egy érzelmi visszacsatolásról van szó, de ha valamit vállalok, az ez, a kisvirág csak a felütés. Ezt én többrétű üzenetnek gondolom, de ez az az üzenet, ami számomra megfogható, amihez közöm van, hiszen lássuk be, nem véletlen, hogy ha sztereotip megközelítésként elfogadjuk, hogy a margarétavirág a főszereplő, akkor az a roncsolás, ami a kép felső részén van, őt löki ki a színpadról, és helyébe lép az ujj. Emlék és valóság, tárgy és annak gondolat lenyomata. Egyébként ez akár első lecke is lehetne, miközben a gyerekkor is egy jó üzenet. A többieknek mondom, hogy nekem ez egy három csillagos kép. (hegyi)