Hiába mondtad, Kedves Zsolt, hogy dönteni kell, melyiket vállalom, én egyre csak sorozatban tudok „gondolkodni”. (Budapest, 2011.07.11.)

Végre, igen, köszönöm, és nagyon megtisztelő, hogy Sándor a saját maga által felállított játékszabályokat félretéve készített nekünk egy leckét, egy négy képből álló sorozatot a Talp leckére. A leiratban megkapom a megoldást is, hogy Sándor csak sorozatban tud gondolkodni. Én értem is ezt a sorozatot, de én, mint kívülálló, tudom azt mondani, hogy számomra a negyedik kép az, ami a legerősebb. Azt is megpróbálom elmondani, hogy miért. Az első kép is majdnem, de a két elálló ujjadtól, a mutató és a középső ujjtól van egy pantomimes gesztus. Ettől furcsa nekem egy kicsit, ettől az őszintesége csorbul az egésznek. Utána van a következő kép, aminél a tárgyiassága miatt érzem azt, hogy ez kevesebb. A harmadik képnél újra a gesztus az, ami nekem egy talált gesztus, ami jó, de miért pont hármast mutatsz? Az utolsó kép az, ami tökéletesen egyben van, és nagyon-nagyon sok mindenről mesél. Az a trükkje, hogy kéz és láb van együtt említve olyan szoros kötésben, mintha ez két kéz lenne, akár lehetne egy felnőtté és gyereké, sok minden lehetne, és mégis saját magam magammal vagyok ábrázolva. Ettől ironikus is az egész, mert nem a két kezemet tördelem és fogom, és készítek egy képet, ami sok mindenről mesélhetne, magányról, egyedüllétről, de azzal, hogy kéz és láb szerepel együtt a képen, ennek meglesz egy humora, ami izgalmas. Közben benne van a küzdelem, a harc, és nagyon sok minden. Tehát nekem a negyedik kép tökéletesen rendben van, és jól mesél. Ez nem jelenti azt, hogy a másik hárommal nagy problémáim lennének, csak felvezetés a negyedik képhez, nekifutás. Akkor, amikor távolugrás van, akkor a végeredményt mérik a centivel, azt, hogy az most hány lépéssel és hogyan jött létre, annyira nem érdekes. A célba érésről írnak az újságok, a felkészülésről ritkán. A három előző kép itt is készülés erre a negyedikre. (hegyi)
értékelés: