Talán sejthetően egy gyerekjátszótér, sokszor látott, ismert, de itt eddig keveset látott belső csőrendszerét láthatjuk itt most sejtésem szerint. Egy kisgyerek csúszik le az emeleti indulóhelyről, és talán maga a fényképész is veszi a bátorságot, hogy ezen a hatalmas ércsatornán lecsússzon és átélje felnőttként mindazt a gyermeki lét eufóriáját. De mivel a képet önmagában és a házi feladat kategóriájában kell elemeznünk, fontos megjegyezni, hogy a kép teljes egészét tűzvörös, nagyon is dinamikus, egészen leegyszerűsödő, hiszen nagysebességű zuhanást érzékelünk, a vörösek működtetik a képet. Azok a vörösek, amelyek talán meglepő módon, de mégiscsak kapcsolódhatnak a köldök kategóriájához, annál is inkább, mert a köldök asszociációjában annó el is hangzott a kötelék, csatorna, kapcsolódás is, itt a meglepő erre a leckére az az, hogy itt a csatornát nem kívülről, nem összefoglalóan, hanem egy belső érzelmi állapotban, valahová a mélybe érkezés közben láthatjuk. Talán nem nagyon radikális vagy sokkoló, hogy nem véletlen, hogy nem csak egyszerűen ezt a belső űrt, ezt a lefolyót vagy őskutat látjuk itt, hanem egy pici emberke megjelenik ebben a térben, a középpontban. Hovatovább könnyedén asszociálva igenis a születés, az anya, a kimondhatatlanba, az élet kezdetébe is visszacsatolhatnánk. Ha ez elfogadható, akkor az a kérdés merül fel, hogy mi az a két folt, mi az a két hártya, ami oda van varrva, szegecselve – igen, tudom én, hogy azok a játékcső kis ablakai, amin grafittik is látszanak, de ebben a kiválasztásban, mert ha a fotós vár, és két méterrel lejjebb exponálja mindezt, akkor nyilván ezek nem kerülnek bele a képbe. De itt megvannak, és szimmetrikusan, mint a világra látó jelzések, stigmaként jelentkeznek, naiv, természeti népek jelzésmódját idézően vannak ott jelen, hovatovább ezen a képen ezek egyáltalán nem pozitívak, hanem mint egy sebesülés, és azon a sebtapasz, és a vörösek egész világot átfogó üzenetéről ledobódó furcsa, szürkésfehér foltokként jelennek meg. Mintha a véráramban két amőba, két idegen test kúszna ebben az örvényben. El kell, hogy fogadjuk, hogy ez tudatosan választott helyzet, ha mindez igaz, akkor pedig innentől nincs más megoldásunk, mint a kép egészét, folthatásait kell, hogy vizsgáljuk, és azt kell, hogy mondjuk, hogy igazából a ritmikai elhelyezés itt a kérdéses. Természetesen itt középpontos a kompozíció, és valahová az ősbizalomba húzódik le a filozófia, de a két fehér folt az a képet ritmikailag nem ebbe a forgásba mozdítja el, hanem egy picit megbolygatja, billegést hoz létre, és ezáltal a kép ritmikai szemlélete megborul, és mindazt a lüktetést, azt az érzéki dinamikát stagnálásra készteti, ’kisebesíti’, ezért szerintem nagyon meglepő, nagyon radikális a kérdésfelvetése, ami látszólag csak egy könnyed ügy a képnek, de itt is azt mondom, hogy mondd végig a mondataidat, elemezd végig a kérdéseidet, térj vissza, akár többször is a feladataidhoz, hogy pontossá váljanak igazából a végszavaid. (szőke)
értékelés: