Ha nem csal a szemem, ez egy teleobjektívvel távolról készült kép, amit én az emberábrázolás szociografikus megközelítése esetében nem tartok jónak, mert szerintem fontos, hogy valami közünk legyen ahhoz, akit bemutatunk, távolról nincs kapcsolat még akkor sem, ha kivárjuk, amíg a gyanútlan alany belepillant a kamerába és akkorra időzítjük az exponálást. Ha közel mégy, érdeklődő vagy és befogadó, akkor egy hajléktalan is el fog fogadni idővel, ha érzi, hogy nem eszköz, hanem alany, hogy tényleg érdekel a sorsa, akkor meg fog nyílni előtted. Nem véletlen, hogy Capa vagy Bresson hitvallásában nagy szerepe van a távolságnak a fényképész és a modell között, és ennek az a szerepe, hogy te mint fotós a közlés csatornája vagy, tehát a néző általad kerül bele a szituációba. A street photography, vagy utcafotó nem könnyű kenyér még akkor sem, ha általa a szociográfiának is egyfajta reneszánsza van, de ehhez türelem és idő kell, máshogy nem megy. Henri Cartier-Bresson Leica gépén 50-es objektív volt, és én is azt javasolnám, hogy ha utcát mégy fotózni, ilyet használj (ez a filmes méret, DX-ben ez kb 35 mm-es objektívet jelent), ennek van a legtermészetesebben ható atmoszférája, és nem utolsó sorban ahhoz, hogy embert is tudj vele, közel kell menni! Megvan hozzá az érzékenységed, és a gyakorlat a rutint, bátorságot is meg fogja hozni és a te rezonálásod erre szerintem alkalmassá tesz, csak kérlek, menj közel! (hegyi)

Én ezt egy nagyon fontos megfigyelésnek tartom, fontos tanulmánynak, mert számomra különös jelentéssel bír a tér ábrázolása a fotó kétdimenziós világában. Az nagyon érdekes, ahogy az ágakból egyfajta mozaikszerű világ jön létre, a töredezettsége jól rímel az óriáskerékre, ami viszont lehetne közelebb a kép szempontjából. Nyilván ez az elvárás csak elvi, hisz nem megoldható a mozgatása, de fontos az ilyen tanulmányokat utólag pontosan kielemezni, félretéve a helyzet adta érzelmi pluszt, hogy mi az, amit formailag látunk, hogy legközelebb, amikor újra elénk kerül egy ilyesmi szituáció, akkor már felkészültek legyünk. (hegyi)

Nagyon jó megfigyelés, jó pillanat, és a végeredmény is attraktív, de balról a ház távolodó falát már vágnám, ahogy lenn a kis kockák aljánál is, próbáld ki, hogy mennyivel határozottabb és összefogottabb lesz a végeredmény, ha ezt a két részt, ami olyan ritmusokat kapcsol be, amik nem adnak a képhez, kihagyod. (hegyi)

Kifejezetten örülök annak, hogy Bara megtalálta magának a mozgást, mint kifejezési formát. Ráadásul nem akármilyen helyszíneket talál ehhez. A következő lépcső az, hogy mindezt formailag is, úgymond folthatásokban rendszerezve mutassa meg. Nem tudom, mennyire szándékos az, hogy ebben a zöldes sárga tónusban tartja a képet, számomra ennek van egyfajta elidegenítő hatása. A helyszín tökéletes, itt most a mese számomra nem indul el. Arra bátorítom Barát, hogy folytassa mozgástanulmányait. (hegyi)

Bara, ez egy kitüntetett pillanat, szuper tónusokkal, nagyon szerethető, de azt nem értem, miért maradt a dolog ferde. Oké, a járda a hidakon egy picit mindig ferde, de itt most a torony is az, egy leheletnyit balra dől minden. Ha a fickó a korláthoz közelebb van, ezt még talán ki is egyensúlyozhatja, de így most ez nem kerek. A helyszínen nem biztos, hogy ezt az ember egyből észreveszi, de a képszerkesztőben lehet segédvonalakat használni ahhoz, hogy a függőlegesek rendben legyenek. Ez a kép belső értékéből nem von le semmit, de érdemes korrigálni publikálás előtt. (hegyi)

A gesztus pontos, jól érthető a nézőnek. A kompozíciónál ha fent egy fél ujjnyi még levágódik, akkor lennénk jók, mert most fenn túl sok a levegő és ez elengedi a drámát is. Közelíteni kéne a repedések középpontját az aranymetszési ponthoz és talán a szemed is a repedések közepéhez. A másik, hogy most egyfajta merengés van az arcon, a felfelé nézés miatt olyan, mintha beverted volna a fejed, és csodálkoznál, ami nem rossz gondolat, de azért ha ekkorát koppanok egy üvegen, akkor annak nyoma marad, akkor nem maradok úgymond érintetlen, szóval összességében jó a gondolat, de azt nem érzem eldöntöttnek, hogy ez most egy kvázi divatfotós hangulat, ahol csak esztétikai eszköz a berobbant üveg, vagy valamiféle drámai önportré, ahol viszont jobban be kell vonódni. (hegyi)