Camilla házifeladatának sorozata, amellyel egy témát jár körül módszeresen, az emberi személyiség, amelyet körbevesz a privátszférája, a privát környezete, kultúrája, amit nevezhetünk családi, magánéleti, történetnek is, ami abból épül fel, ahogy halad az idő az ember a tárgyakkal, rekvizítumokkal amelyeket néha szimbolikusan saját magához kapcsol; ennek a saját magához való kapcsolatáról szól a sokadik alkalommal ez a kép, ahol egy emberi test, egy női láb, ami éppen ezt a többi képből is nagyon jól érzékelhető nőiséget szimbolizálja a Camilla dolgaiban, és ez kapcsolódik a népiesen mondva bizsuk és pici kis csillogó pici tárgyak környezetéhez. Ezekből töredékeket lehet látni, talán egy kis ékszeresdoboz, egy tükör, amin ugyanazok a jelek, szimbólumok, narancsforma és más egzotikus formák jelennek meg töredékesen, mindezekből pici apokrif morzsák világítanak, csillannak elő valahonnan a mélyből, hiszen ez a tükörforma, amin keresztül ezt a lábat látjuk, ez is olyan, mintha valahonnan a mélységből, az időtlen múltból ugorna, lépne előre ez az emberi testrész, ami így, ebben a megmutatásában a vágykeltő női szimbólumot jelzi. Mégis, a sok döntött tengely, a tükör szegélyei, a láb csavart formája, a gyöngysorok ezen a képen nem elsősorban az expresszió, hanem valami furcsa, zilált káosz felé mutatnak. Ugyanakkor itt, ennél a képnél jól – nem 100 %-osan, de jól lavíroz az alkotó abban, hogy ez a káosz eszközként jelenjen meg, a káosz belső létállapotára utaljon a kép, ugyanakkor mivel a kép elkészültekor ez nem volt teljesen tisztázva az alkotó számára, hogy a belső vívódásai mennyire vannak letisztázva képi eszközökkel, így azt kell mondanom, hogy a káosz egy picit máshogyan is jelentkezik a képen, a formavilágban, rendezettségben, és a emiatt, a szemlélet miatt borul egy picit a kompozíciós rendje ennek a képnek. Mert az nincs pontosan tisztázva, hogy mi az üzenete ennek a képnek. Mi az a sorozattörténet, amihez az alkotó folyamatosan visszatérve dolgozik ezzel. Nagyon fontos elhatározni, hogy önállóan, saját döntésből ismétli ezt a házifeladatot többszörösen, hiszen ő is érzi, hogy ezt az első leckét szeretné minél pontosabban feldolgozni, másrészt pedig nyilván azért tér vissza, mert önmaga számára még nem sűrítődött össze, nem mondódott ki az a válasz, ami neki az önkifejezéssel megnyugtató lenne. És ezért azt mondom, hogy ez a folyamat jól érzékelhető a Camilla beküldött leckéivel, én mégis azt mondom, hogy fontos lenne az alkotási folyamat előtt mindig sűríteni, önmagunk számára kimondani, hogy mi az, amit szeretnénk akár magammal, akár magamon keresztül a külvilág számára közvetíteni. Nagyon szeretem ezt a képet, de annyi megjegyzésem lenne, hogy ebben a témakörben akkor tudna a maga számára is megnyugtatóan előrelépni, ha a formavilágot azt mindig lehetséges eszközként használja a belső történet létrehozásában, mert ez a történet az elsődleges, ehhez társul a forma; abban az esetben, ha a forma pozíciót kap, és ahhoz társítjuk a filozófiát, a gondolatiságot, akkor mindig lesz egy furcsa, uralkodó mágia, ami a belső történéseket zavarossá teszi. Ez azt is jelenti, hogy önmagunkkal a saját alkotói folyamatunkkal nagyon határozott kell hogy legyünk, sokszor erőszakosnak kell önmagunkkal lennünk, hiszen a lényege ezeknek mindig az, hogy amikor elindul egy folyamat mindig szégyenlősek vagyunk, a vágyainkkal, a kérdéseinkkel kapcsolatban, azokat megfogalmazni egyszerű és tiszta módon a kérdéseinket. És aztán pont az alkotás segít abban, hogy ezek elkezdjenek kristályosodni. Én ezt érzem most, hogy a Camilla elindult az úton a munkáival, és bontja le ezeket a szöveteket, és ez itt most két disznó. (szőke)
értékelés: