Egy spanyol vagy portugál címe van a képen, én nem tudom, hogy a gitár kinek a gitárja, Mesevirágé, vagy ez valaki másé... azt sem tudom most pontosan, hogy a gitár rádőlt-e Mesevirágra vagy csak ő odabújt mellé... A fekete-fehér választás itt megint valami archaizáló technikára utal, múltbatekintésre, valami bossa novás hetvenes évek, vagy kicsit ilyen franciás íz a posztósapkától, a műbőr kabáttól, a gitártól és az erős fényektől, ezek mind ezt a hangulatot idézik. Ugyanakkor jellegzetes a gesztusrendszer is, ez a könyöklő, elgondolkodó, unatkozó kislánytörténet, nekem tetszik is a beállítás, de megjegyezném - és itt örülök, hogy a Camilla utolsó képein viszonylag reálisak az eszközök, egy reális képi világot küld, mert ezeknél könnyebb akár javaslatot is tenni, hogy a nyelvezet hol csúszik meg pl. ritmikájában - márpedig ez a reális képi világ azt jelenti, hogy látnám a könyököt, látnám a műbőr kabátot, látnám a textilsapkát, és a gesztusrendszer egészét, beleértve a bal váll, nyakrész, kabát redői, stb, de ezeket nem látom, mert a kép szűkre van vágva, a gitárfelület néhol tükrözi a modell egyes részeit, nem tudjuk, hogy a modell hova néz, a húrokra, vagy mi, de igazából nem értem, hogy mi a dramatikája a képnek, ebből nem tudok következtetni mert túl szűk, hogy milyen vágyról van szó a történetben? Hogy mire vágyik Mesevirág, a gitárra, egy dalra? Nem tudom igazából a történetet megfejteni ennyiből. Miközben nagyon jó ez a könyökölve beállítás, nem tudok közel kerülni a képhez, azt látom, hogy egy kislány kicsit unottan nézi a gitáron a tükröződésen. Pont azért, mert egy reális látvánnyal kezd dolgozni az alkotó, azt kérném, hogy tiszteljük meg a modellt azzal, hogy a felületeit ne vágjuk le mert így nemcsak a kompozíciós mesénk változik, hanem a modelltől is elveszünk akit mi választottunk. Egy disznót adok rá. (szőke)
értékelés: