Egy kisfilmet látunk valamilyen szolarizációval, vagy éjszakai kamerával, vagy csak mobiltelefonnal készült, vagy nem tudom milyen technikával, ebben a fekete-fehér formátumban. Mindenféleképpen a kamera beállítása itt egyfajta naplójelleget, vallomásjelleget, egyfajta gyónást jelez. Ma a médiákban a különböző sorozatokban, amiknél a mostani fiatal nemzedék, akik a szakemberei a ma élvezhető mozgóképes médiáknak, előszeretettel használják a reality kifejezést. Nem tudom, ez azt hiszem valóság-nak fordítható és ha ezeket a közkedvelt és divatos rendszereket megvizsgáljuk, ahol egyértelműen mindenhez köze van ezeknek, csak a realitáshoz nem, nem tudom, mikor jelenik meg a manipulity, amit a néző eleve azért néz meg, hogy ezek manipulálva vannak, és azt fogjuk bennük keresni, hogy a manipulált valóság hol viccel meg bennünket és válik valósággá megint. Szóval ezekhez képest, amik a nézők számára nagyon is fontosak, és sok ember nézi őket, mert ők is szeretnének vallomást tenni nekik, nekünk, önmaguknak. Keresni szeretnék az identitásukat, és ebben akár már a vallás, a hit kérdését is érdemes lenne tárgyalni. Hiszen pont a történelmi vallások dolgoznak azzal a technikával, amit gyóntatásnak hívunk, és ennek a szükségszerűsége azért volt olyan erős, mert ez hozta létre a lelki megkönnyebbülést, és az újrakezdés lehetőségét, amikor meggyónom a bűneimet, feloldozást kapok rá. Ugyanilyen vallomáserejű ez a kisfilm, tulajdonképpen ezzel a technikával dolgozik, ezt a módszert követi, mindenféle sallangtól mentesen; megteheti, hiszen az alkotó egy amatőr oldalon teszi ezt meg, és miért ne tehetné meg, hogy semmilyen történetiséget, semmilyen sokkoló helyzetet nem használ, hanem egyszerűen fogja a zsebkameráját, és azt mondja, hogy kérem, egy éjszakán összegzek és elmondom azt, hogy mi zajlik a lelkemben, és nem azt, hogy mit várok az élettől, hanem azt, hogy ki voltam, ki vagyok és milyen nyomot hagyok ebben a világban. Az nem hangzik el, hogy amíg az ember él, vajon hányszor és mi módon vet számot azzal, hogy az élete befejeztével van-e alapvető félelme az emlék tiszteletével, a nyomot hagyni megmaradásával, hogy vajon a temetés után milyen gyorsan tűnnek el az emléknyomaink a lakásunkból, a munkahelyünkből. Mégis, közvetett módon a létezés alapvető kérdéseit veti fel ez a kisfilm, ugyanakkor pont azért, mert olyan eszközt használ az alkotó, amire azt lehet mondani, hogy egy primitív, rossz minőségű kamera az, amibe megteszi ezt a vallomást, ez azért fontos, mert eszközrendszerében ez is a külső formalizmus lebontására törekszik; a sérült kép mint egy apokrif naplótöredék jelenik meg, mint egy töredékesen megmaradt napló régről, de izgalmas érzés beleolvasni ezekbe annyi év távlatából. Ez a néző részéről ez a voayerizmus itt is jelen van, és ez az erőssége a filmnek. Ugyanakkor ez egy tudatos eszközhasználat, az alkotó megteszi itt a vallomását, és mint az oly divatos blogoknál láthatjuk ez egy gyakorolt élvezeti cikké válik, hogy én tudom, hogy gyónhatok nektek, és tudom, hogy a gyónásomat megnézitek, és ezzel mégiscsak kapok valamilyen feloldozást, legalább azt az örömet, hogy tudom, hogy nektek elmondhatom, bár soha nem találkozok veletek, de mégis nyomot hagyok a létezésemmel, azzal, hogy ezen az eszközön keresztül megfogalmazom magam. Nyilván azért lehet ennyire drámai ereje ennek a kis etűdnek, mert a külvilágban, a médiákban megjelenő reality-k világa dialektizálódik ezekkel a fajta parányi, outsider, gerillatörténetekkel, amelynek egy-egy bizonytalan lépésekkel. Miért bizonytalanok a Hegyi munkái? Azért, mert szerencsétlen nem talál előképeket erre, próbál megfogalmazásokat gyártani, és nagyon nehéz úgy nyelvezetet beszélni, hogy azokat újra meg kell találnunk, össze kell építenünk. De ebből nem az következik, hogy hol hibás ez a beszéd, ha egy idegen jön hozzánk és próbál meg tanulni magyarul beszélni, az ő betűi sem lesznek olyanok, mint kellene, hanem a befogadást kell megpróbálni erősíteni. Ennél a filmnél azt érzem, hogy ez az idegenből érkező idegen, aki megpróbál a mi nyelvünkön kívülről, de mégis idetartozva mesélni, és botladozva mondja a mondatait, és ezeket nem tiltani kellene, hanem erősíteni, hogy mi is el tudjunk kezdeni így beszélni. Fontos ez a lecke, mert a külvilágban a nagyobb médiarendszerekben pont nem ezt lehet látni. Ott a néző, a befogadó ne döntse el önmagától a világ rendszert, ne tegyen fel kérdéseket, ne önmaga fogalmazzon meg válaszokat, ne önmagát definiálja, hanem hagyja meg a vizualitásnak azt, amit a média, ez a legfurább világvallás válaszadóként megad nekünk. Ebbe a heroikus küzdelemben érzem azt, hogy a Hegyi egy ilyen Dávid-helyzetben van, ahol látszik, hogy ez a fajta vallomási mód, a blog gladiátori szerepe, abszolút halálra van ítélve. De ettől még mind estiskolásként mi kis Dávidok nem tehetünk mást, mint a saját módunkon megfogalmazni magunkat, azért is, mert tudom, hogy a Hegyi közben ezt az oldalt technikailag is kezeli, sőt, már sokszor nem is zsoltunak, hanem pedellusnak hívják. Nagyon nehéz úgy Hegyi Zsoltként is küldeni üzeneteket, hogy közben felelős vagy egy történetért és közben kvázi tagként a belső történeteidről is beszélj. Nagyon fontos, hogy ez az üzenet megszületett, és hogy ez lelkesíti a többi keresést. Az utóbbi időben nagyon erősen az önmegfogalmazások, az öndefiniálások erősen fejlődnek, mindenki a saját közegében. Ezt a filmet én jól elindítottnak, jó tárgyalással és erős befejezéssel rendelkező filmnek tartom, a munkái közül benne van az első háromban amit láttam itt tőle. Ide szeretném ha csatolódna az a megjegyzés, amit a Mikulás-összejövetelen tettem, ez a vallomás elindított egy 26. leckét, egy házi feladatot. (szőke) értékelés:

Hozzászólások

Kedves Zsolt ! Olyan szomorú lettem. Azon gondolkodtam, hogy történhet ez velünk. FÉLTETT NAPOK! Az emberek nagy szeretetben éltek az év 365 napján. Élték igazi önmagukat.Legfőbb vágyuk szeretni és szeretve lenni szabadon.Aztán egy napon gyanussá vált és kételkedni kezdtek, nem hitték, hogy ez igaz lehet. Már csak az év 364, 363, 362, 361, 360, 359, 358,..................................napján élték a teljeséget a valóságot. Vészesen fogytak az örömteli napok. Míg felkiáltottak elgyötört, kínos pofával. Istenem legalább karácsonykor legyünk boldogok és önmagunk!!!!!!!!!!!!!!Már alig emlékeztek az igazi valójukra a szép ídőkre. Már nagyon féltették és ragaszkodtak a megmaradt téli napokhoz.. Ezért kitalálták, hogy feldíszitik és megvásárolják sok pénzért és elnevezik karácsonynak. A gyermekeik szemében még ott ragyogott a fény és ezért sajnálatból elhazudták, eljátszották nekik a szent estét. A szinházi előadás pocsékul sikerült, mert ehhez a darabhoz nem kell jelmez, levetkőzni meg mindenki fél. Itt nem az ünnep a pláne hanem, hogy hány napod van és abba akár beletartozhat december 23, 24, 25.

Tökéletesen egyetértek az elhangzott gondolatokkal...

Emlékszem, gyerekkoromban kicsit idétlen volt számomra, amíg "hülyére vettek", hogy jön a Jézuska... :-)
Persze nyilván nem a "hülyére vevés" volt a cél, dehát lesarkítva mégis ez volt az "eredmény".

Á, alig volt feltűnő, hogy minden 24-én a szülinapi köszöntés után (dec.24-ei vagyok) el kellett menni aludni (máskor soha), és jéé, mindig véletlenül pont akkor hozta Jézuska a fát, amíg "aludtam"... Viccesnek tartottam már akkor is... ;-)
Aztán egyszer meguntam, és kimentem, persze a legnagyobb faállítás kellős közepébe. Anyám sírt, hogy elmúlt egy varázslat (már akkor is azt tartottam, hogy semmi sem múlt el ezzel), apám tulképp örült. Ettől még megmaradt az ünnep annak, ami addig is volt. Számomra legalábbis.

Magam sohasem állítok fát, ezt már igen kicsi koromban eldöntöttem.
A szüleimnek is mondtam, hogy hagyják ezt, nekem nem kell fa, de nekik kell, ígyhát csinálják még mindig.
Szóval még általános iskolás koromban eldöntöttem, hogy nem fogok karácsony-fázni... ;-)
Egyrészt szerintem annak a természetes helyén, az erdőben van a jó helye, nem a szobában, ahol meghal, másrészt az ilyesmi egyenlő a bálványimádással, harmadrészt semmi köze a magyar szokásrendszerhez, csak átvettük a németektől. Minek?
Egy szép karácsonyi koszorút azért készítek az asztalra és kész, ennyi jelzi, hogy karácsony van, meg szülinapom. Tulképp még ez is felesleges, de szép. :-)
A koszorú legalább valóban jelképezi azt, amiről ősileg szól ez az ünnep: a Fény megszületését, hiszen ekkor van a téli Napforduló (22-én), s mint minden kerek dolog, a koszorú is a Nap egyik jelképe.
Mint ahogy bele sem gondolnak az emberek, de a Karácsony teljes színvilága (főleg arany és vörös színek) mind a Nap, a Fő Fény szimbólumai...

A baj különben ott van, hogy mára ez az egész ünneplősdi (nem csak a Karácsony, hanem minden más ünnep, beleértve a név-, születés- stb. napokat) már rég nem arról szól (a túlnyomó többségnek legalábbis), amiről kellene!
Itt már az számít, hogy mekkora, meg milyen drága ajándékot ad/kap valaki, és aki nagyot ad, az azért teszi, mert nagyot vár vissza. Hát akkor hol van itt a Szeretet?!?!?!
Ezért nem szeretem én sem ezt az időszakot. Magát a Karácsonyt szeretem, mint magát azt, amiről eredetileg kellene, hogy szóljon, de amit mára csinátlak belőle, az kész hányinger... :-(

Egyébként meg valóban az van, hogy minden pillanat lehet ünnep, ha azzá teszed, teljesen felesleges kitüntetett dátumokat meghatározni, hogy "majd akkor"... A legszebb pillanat mindig a jelen, ebben kell lenni, nem valami múltban, vagy jövőben ábrándozni, s akkor minden oké lesz. ;-) Bármely pillanat ünnep lesz, ha hajlandó vagy meglátni benne az ünnepet, és megadni magadnak azt, hogy érezd a boldogságot benne. Ez önmagában eleve az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatsz. Magadnak, és így magadból kisugározva ezt a boldogságot másoknak is!
Néha persze nehéz... De senki se adta írásba, hogy egy sétagalopp lesz az élet... ;-)

Nna, kicsit hosszúra nyúltam, abba is fejezem... :-)))

Így az ünnep előtt szerintem sokan vagyunk így, kicsit muszályból örülősre véve a formát.
Egyébként a gyermekkori karácsonyaim nekem is így zajlottak. Míg anyám bejött a szobába, és el nem kiáltotta magát kicsit sem kedves hangon : Tibi! kikötötted már azt a ...fát? És apám halkan csak így válaszolt: igen. Aztán jött a csilingelés, mi izgatottan berohantunk az öcsémmel..még jó, hogy ki volt kötve a fa.
Csak felnőtként vettem észre, hogy apám mindig bontatlanul a fa alá tette az ajándékát...
Jobb lenne egész évben szeretni a másikat...nem csak egy dátum kedvéért.

Hát az úgy volt, hogy ez mobillal készült, nem utólagos az effekt, ezt a teremtő így hozta, ennyit tud a szonierikszon. Annyi volt előzetes beállítás, hogy fekete-fehérben vettem fel, gondolva, hogy mivel kevés a fény, az élvezhetőbb lesz. Hát... ez lett belőle. Maga a gondolat, az érzés pedig tusolás közben jött, ott, akkor, nem nagyon gondolkodtam én ezen, hogy majd ezt így mondom, azt meg úgy. Kijöttem a víz alól, aztán felöltöztem, lekucorodtam és mondtam. Vágva sincs.

én átérzem, hogy utáltam mindig karácsonykor a Fanny és Alexandert:)
nekem ezek a kamerába mondom el a világ fájdalmát filmek kicsit emósak. köszönöm szépen, de nálunk is haldoklik a tehén oszt mégse panaszkodom. jobb amikor ezek az érzések elvontabban tudnak jelentkezni, mint pl a kórházas portréd. és lehet a grafikus képvilága miatt nem érzem olyan őszintének mint a gyertyás portrédat. itt nekem ezt öt disznósra az menti meg, hogy ez a szürkés kép, és az elbeszélt élethelyzetek nagyon jól összeállnak a fejemben a vágy egyfajta képévé. akkor érzek ilyen világot mint amit ez a film felidéz bennem, mikor sokat vagyok városi közegben és már napok óta csak azt lesem mikor lesz időm kimoccanni az erdőbe lazítani kicsit.

Szerintem ez egy kicsit "túl lett magyarázva". Asszem erre mondják, hogy a kevesebb néha többet mond. Ugyanakkor az elmondottakkal egyet is értek meg nem is, de ez már szubjektív. Nekem egy kicsit olyan érzésem volt, hogy a téma nem lett jól végiggondolva. Szerintem ez három citromdisznó.

Új hozzászólás