Az idei nyár legemlékezetesebb napján készült. Egy fél nap erejéig eljutottam a tengerpartra (Caorle).

Először is a kép alatt létrejött vitára szeretnék reagálni, legalábbis arra a részére, ami a zajt illeti. Igenis van szerepe annak, hogy egy képen van-e zaj, vagy nincs. Azért azt tessék figyelembe venni a fotográfiának az alap irányultsága az analóg fotográfia volt, és szerintem egy jó darabig ezzel még számolnunk kell, mint iránnyal, és az analóg fotográfiánál a hordozón lévő képalkotó elemek, ezek a szemcsék bizony-bizony, főleg nagyobb érzékenységű filmnél, jól láthatóak voltak. A digitális technika ezt két esetben tudja produkálni, egyrészt akkor, ha az érzékenységet nagyon megemeljük, akkor képzaj formájában ez megjelenik, másrészt akkor, ha bizonyos effekteket használva, létrehozzuk mi mechanikusan ezt a zajforrást. Itt szeretném azt megjegyezni, hogy különböző minőségről beszélünk. A digitális imitál valamit. Egészen professzionális szoftverek vannak, én ezt tudom is ajánlani annak, aki szeretne közelebb kerülni a képi világban az analóghoz, hogy nyugodtan használhat ilyet, de nem a fotosop beépített zaj eszközére gondolok, mert az viszonylag buta algoritmus szerint számol. Visszatérve arra, hogy ez miért fontos: mert nem minden az élesség, nem minden az élére vasalt formai megoldás. Szerepe van annak, ha valamiben létre jön a hiba, a zaj, a roncsolás, ezek mind az idővel kapcsolatos érzetek erősítésére szolgálnak, tehát ez egy fontos dolog. Arra is tessék figyelni, hogy mindenhova nem használható. Ehhez az üzenethez ez azért tesz hozzá, mert struktúrát hoz abba, az egyébként viszonylag kevés információval rendelkező felületbe, ami az eget, akár a homokpartot jelenti, főleg a homokpartnál van ennek kifejezetten nagy szerepe. Ez pont olyan kérdés, mint a festészetben az, hogy milyen az ecsetkezelése egy festőnek. Ismerünk többféle festészeti stílust, tessék megnézni, hogy pl. Vincent van Gogh hogyan használta a festéket, milyen vastagon kente, és már majdnem háromdimenziós dolgokat hozott létre, vagy akár a pointillistáknak a festészeti stílusa, de itt akár az archaikus, vagy népi, naiv festészeti stílusra is gondolhatunk. Tessék megfigyelni az ausztrál őslakosoknak, az aboriginaloknak a festését, ők ezt a formát, ezeket a zajpontokat egészen őrületes méretben hozzák létre, tulajdonképpen a kép szinte csak pontokból áll. Ezt ők úgy készítik el a valóságban, hogy arra a hordozóra, ami az alapanyag, ami mondjuk egy textil, egy kis fa eszközzel viszik föl pontonként a festéket. Amiben némi igazság van, ha az ember kritikát fogalmaz meg ezzel a zajjal, hogy ez a helyzet nem a kép teljes egészére vonatkozik, hanem a zajnál arra figyelni kell, hogy főleg a sötét tónusoknál tud furcsa dolgokat létrehozni, tessék megnézni a két figurát. Nagyon halványan, mintha láthatnánk az arcot, mintha tónusban különböző lenne a kéz, de ezek már olyan dolgok, amiknek túl sok szerepe nincs, mert az egész rendszer egy sziluettes formában jelenik meg, és erre nyugodtan rá lehet erősíteni. Egyszerűbben fogalmazva, ha a kép tónusrendjének az alsó szekcióját, tehát a sötét árnyalatokat beljebb húzzuk, akkor ott ez a zaj nagyjából eltűnik, igaz, elveszítjük ezt a néhány fényértéknyi különbséget, tehát a tónus becsukódik, és a sziluett sziluetté változik, viszont a sötét tónusokban túlságosan létrejövő zaj eltűnik. Ez azért fontos, mert kifejezetten a sötét tónusoknál a létrejövő zaj leginkább a raszteres fotónyomtatásra jellemző, tessék megnézni egy napilapot, ott a nyomdatechnika eleve olyan, hogy kis felbontásban dolgoznak, nem azt a rácssűrűséget alkalmazzák, mint egy könyvnél, és ott bizony-bizony elég durván létre tudnak jönni ezek a zaj pontok. Megint egy kis szakmai megjegyzés: a nyomdatechnikában is többféle rácsot alkalmaznak, újabb kori technikai az ún. kristályrács technika alkalmazása. Ez azért izgalmas, azért használják főleg művészeti albumoknál, például a Demeter legújabb könyvénél is ezt alkalmaztuk, mert nem egy mechanikusan kiszámolt struktúrát húz rá, mint raszterpont, hanem a tónusnak megfelelő sűrűségű rácsot hoz létre. Magyarán a sötétebb tónusoknál sűrűbb rácsozás van, a világosabbaknál kicsit ritkább rácsozás, és ennek a rácsnak a struktúrája, az elrendezettsége is véletlenszerű. Ez jobban közelít ahhoz, amit a fotográfia egyébként tud. Ennyit a technikáról. Ami a képet illeti, nekem nagyon tetszik ez az üzenet. Az a színvilág, amit kapunk, nagyon érdekes, nagyon furcsa az, hogy ez a kékes-szürke acélszín, és a rózsaszínes fény hogyan viszonyul egymáshoz, ráadásul a két szereplő is el van magával foglalva, de mintha egy történetbe bekukucskálnánk, de nem a voyeour módján, hanem csak, mint egy lírai szemlélődés. Talán picit visszaránt ennek a dolognak az elvonatkoztatási lehetőségéből az, hogy ez a Billa reklámszatyor olvasható. Lehet, hogy ennek is jót tenne az, ha sötétebb lenne tónusban, akkor ez is kevésbé lenne fölismerhető. Mégis azt gondolom, hogy ez az egész megoldás, amit itt most kapunk, nagyon jó utalás az évszakokra, egy élmény megosztásával együtt, és én nagyon köszönöm ezt. (hegyi)
értékelés: