Róma, Ostia Lido Nord, 2011.04.18.

Az első képnél még egyedül voltam. Másfél perc telt el a második képig. Éppen elegendő idő arra, hogy a két ismeretlen megszólítson, megismerkedjünk, felépítsünk egy emberi kontaktust, kicseréljük a főbb életrajzi adatokat és egy portrét elkészítsünk.

Sándor bátyám, föladtad a leckét, mert a két kép tényleg olyan, mintha ezt a két figurát kivágtad volna, és utólag odaragasztottad volna, tényleg izgalmas az, hogy milyen változások jönnek létre a két képen. Mindezzel együtt én egy picit vitatkoznék veled abban, amikor azt mondod, hogy másfél perc elég arra, hogy létrejöjjön valamilyen kapcsolat. Valamilyen létrejön, az, hogy más kulturális környezetben élő embereket fotózunk, már eleve segít abban, hogy esetleg ezek az olasz figurák nyitottabbak, mint mondjuk a magyar társaik. Lehet, ha Magyarországon odamész egy ilyen bodegához, akkor nem garantált az, hogy fényképezés közben ne kerülj valamilyen agresszív interakcióba velük. Ők elfogadták a te jelenlétedet, de a zsebre dugott kéz, az, ahogy nagyon egymás mellett állva figyelnek téged, még akkor is, ha a mosoly ott van az arcukon, azt nem mondom, hogy ez a megismerkedés lenne. Ezt csak azért tartom fontosnak elmondani, mert gondolom, te pontosan érzed, és tudod, mint én, hogy a többiek ne értsék félre, hogy ritka az a helyzet, amikor másfél perc alatt érvényes portrét tudunk készíteni valakiről.
   Ami a képi megoldást illeti, az első képet elemezném a kettőből. Izgalmas ez a nagy kékség, főleg azzal a vörös autóval, meg a fával. Talán a parkoló autóból én többet adtam volna, aminek vissza van hajtva a visszapillantó tükre. Úgy jobban záródik ez a dolog, mert annak a színe nem olyan erősen üt el, mint a piros autóé, és a két autó jól ritmizálná ezt a képletet. Az előző képsorozatodat, amin a piacnál fényképeztél, és egy filozofikus megközelítését hoztad az időnek, erősebbnek tartom erre a leckemegoldásra, mint ezt, úgyhogy az első képet tudom igazán értelmezni, mint kompozíciós játék, az kap kettő csillagot. (hegyi)
értékelés: