néha így érzem magam...

Szintén egy portrét látunk, amin egy fiatal felnőtt, vagy kisfiú rajzol valamit a homokba. Mégis, ez egy egyszerű történet lenne, ha csak ennyit látnánk a képen, de a képen van két fontos döntés. Az egyik az, hogy fekete-fehér a kép. A másik döntés az az élességgel való játék, hogy már maga a szereplő sem éles, a háttér meg aztán végképp elmegy életlenbe, és az a motívum, amit ő a homokos-sáros talajba húz, ez éles csak. És így az az üzenet, amit ez az emberke rajzol, ez válik a központi motívummá. Még egy fontos döntés a fényekkel való játék, valószínűnek tartom, hogy a Sándor maszkolt, és maszkolással hozta létre ezt a sötétebb tónust, ami a figura háta mögött van, de ez ilyen szempontból mindegy, hogy milyen technikával érte el, a lényeg az, hogy nagyon jól koncentrálja az üzenetet. Ami még fontos, hogy a háttér és a háttérből az előtérbe forduló talajformákon talán ilyen levéldarabok vagy sárfoltok, az egész egy struktúrájában homogénnek felfogható dolog, és ebből a figura fehér ingje nagyon erősen kivilágít, és ez a fehér ing és a kéz formája egy olyan ovális formát ad ki, ami nagyon jól kiemeli azt, hogy a feje merre néz, hiába nem látjuk az arcát, tudjuk, hogy mit néz. Ez is oda, a két kézhez koncentrál, amit azok végeznek. A képet a gyermekkor leckére kaptuk, és a felsorolt technikai megoldások alkalmazásával éri el az alkotó, hogy megkapjuk azt a pluszt, amit kértünk és várunk, azt a fajta elvonatkoztatást, amit nevezhetünk akár szürreálisnak, vagy meditatívnak vagy asszociatív rendszernek is, ami a lecke erejét adja ebben a megoldásban. (szőke)
értékelés: