Gimesi András szorgalmi képét látjuk, bár ezt át is tesszük, mert át kell a család kategóriába. A kép egy portré egy idős hölgyről, és nagyon fontos az, hogy egy fontos jelzés, hogy a hölgy nem a kamerába néz, hanem elmereng. Mintha... bátortalanul mondom, de jelentése van annak, hogy egy modell balra vagy jobbra néz, a kép megfejtésénél egy szabály, hogy a múlt a baloldal, a jövő a jobboldal, tehát ha a modell bal felé néz, az inkább a múltat jelenti, és fordítva a jövőt. Ebből a szempontból jelentőségteljes, és illő, hogy a hölgy itt balra néz, egy út végén állva mintegy.

A grafikai stúdiumoknál portréknál nagyon sok ún. szabadiskolában alkalmazták azt a technikát, hogy amikor már a festő két-három napja a modellel dolgozott, és készítette a félíves portrét, akkor lehette látni, hogy a fotós elővett egy tükröt, háttal fordult a képének, és elkezdte a tükörből nézni a képét. És ilyenkor az történt, hogy attól, hogy egy tükröztetett képet látott, azonnal felfedezte, az arányait, a ritmusait, hogy hol billen a kép, és vissza tudott térni az eredeti képhez, és amiket már belenézve magát a képbe nem látott meg, így a tükröztetett verzióban rögtön új szemmel tudott látni. Ha itt megnézzük egy tükröztetett verzióban a képet, akkor rögtön láthatjuk, hogy mennyire mást jelent egy jobb felé kitekintő dekomponált kép. Ha a két képet, amit egymás alá fogunk tenni majd, megnézzük, akkor látható, hogy az egyik egy lemondó és szomorúbb helyzet a másik pedig egy életigenlőbb. És noha semmit sem módosítottunk rajta, mégis, még a fények is az egyik képen fáradtabbak egy picit. Egy másik fontos dolog, hogy van egy hátterünk, ez egy ilyen rakott kő fal, és a modell az előtérben. Van itt két dolog, a világítás és a mélységélesség. A mélységélesség egyszerűbb, mivel a modell közel van a háttérhez, az alkotó talán a technikai lehetőségei miatt is nem tudta a mélységélességet annyival csökkenteni, hogy az ne konkuráljon a hölgy arcának struktúráival. A kétfajta struktúra itt egymás hatását gyengíti. A világítás ezen a képen a modell arcának a térbelisége olyan, mintha ki lenne terítve, ki lenne préselve két dimenzióba. Ugye azt tudjuk, hogy a fej formája nagy vonalakban ráilleszthető egy tojásra, ez a forma a képen nem jelentkezik, hanem két dimenziós marad, és ezt azzal tudta volna az alkotó javítani, ha a fény útjába akár egy papírlappal vagy más tárggyal betakar, és ezzel takarja a fület, a nyakat, és ez még egy fontos kérdést felvet, hogy amikor valakit ábrázolunk, akkor mi a cél; idealizáljunk vagy a testet a maga szocio-valóságában mutassuk meg. Márpedig ennél a képnél én nem feltételezem, mert a környezet nem erre utal, hogy a szociorealisztikus ábrázolás a cél, akkor pedig kell annyira figyelmesnek lennünk a modellel - nem jó szó az idealizálás, igazából ennek a képnek mivel a múltbanézés is a szerepe, a harmóniára törekszik a kép – akkor erre való a fotós technikai tudása, pl. a szórt fény, nem a reflexek, hanem az árnyékolással, takarással történő ’trükközés’. A cím is erre utal, hogy nem egy idős néni az utcából, hanem a nagymama. Ez a szó és a hozzátartozó üzenetrendszer egyértelműen egy tiszteletet sugároz, amit a fotós a maga eszközeivel ezt meg kell, hogy valósítsa. Ezt azért akár utólag is, akár labor vagy digitális technikával is meg lehet persze oldani – ez a maszkolás. De a fotós a maga dolgát is megkönnyíti, ha már ott, a kép készítése pillanatában is megteszi ezt. Még egy dolog – a ruha. Vagy meg tudjuk beszélni a modellel, hogy milyen ruhát vegyen fel, vagy adott szituációban dolgozunk. Itt egy világos ruha van a hölgyön, és ez szintén konkurál az arccal, tehát ez is kívánta volna az árnyékolást. Tehát én ezt a leckét elfogadom, mint házi feladatot, és a család kategóriában jónak tartom, de ismétlésre visszaadom. Nagymama van, idő van, szeretet van, csodálat van – tiszteletnek is kell lenni. Sőt, a pedellussal egyetértésben egy öt képes portfóliót kérek ebben a témakörben feldolgozni. (szőke)