Hogy a kép valami hetvenes évekbeli kép, vagy mesterségesen lett öregítve, nem tudom, a helyzet, a helyszín, a papucs akár lehet régi is, ezzel a tónussal elfogadhatóvá válik az életlenség is, hiszen a digit előtti idők még nem a szemkikaparós élesség köré szerveződtek. A problémám csak az, hogy ez a kép így adjusztálva és ebben a rendszerben, amiben mozog, inkább a Horus archívum része lehetne, mintsem a gyermekkor megoldása leckében. A vágás, a forma esetlegessége nem szervül a tartalomhoz, a családi fotóalbumok sajátja az, hogy huszadrangú az esztétika, a kompozíció, a lényeg, hogy az esemény meg legyen örökítve. A másik kérdés számomra, hogy vajon mennyiben lett a lecke jól értelmezve. Elég sok házi feladat van ahhoz, hogy szelektáljunk, mi hova mire rezonál, és a leirat is arról szól, hogy magunkat keressük ezekben a történetekben, saját élményeket, olyan közléseket, amik részint az önismeret, részint az önmeghatározás segítői lehetnek. Egyszerűbben fogalmazva saját gyerekkorunk nyomai után kutatunk, emlékek, tárgyak, helyzetek felidézése által, hiszen portréba mehetnek a gyerek arcképek, családba mehetnek a viszonyrendszerek családon belül, a gyerekkor lecke nem a gyerekeinket hívja meg, hanem magunkat. (hegyi)