Itt körübelül ugyanazt tudom elmondani, mint az előző, Szilveszteri hangulatot imitáló képnél, csak ha lehet, még szájbarágósabban elmagyarázva. Ahhoz hogy ez vicc legyen növelni kell az iróniát, ha viszont komolyan gondolod, akkor én azt kell mondjam, hogy ennek a stílusnak az ideje már lejárt. (hegyi)

Ezt a képet sem tartalmilag, sem formailag nem tudom értelmezni. Az első lépcső, hogy felismerhető-e amit látunk. Éjszakai hatást keltő felvételt soha nem éjszaka csinálunk, ugyanis szemünk érzékenysége és az a dinamika tartomány, ami képesek vagyunk értelmezni, sokkal nagyobb, mint azt a digitális technika képes visszaadni, még a dia sem, pedig az jóval többet tud, mint a digit. De ez csak a formai kérdés. Egy szorosan körbevágott csónak a semmiben mit akar közölni? (hegyi)

Ezzel a képpel kapcsolatban Lacival váltottunk néhány e-mailt a tónusok, színhőmérséklet kérdéskörében. De azt gondolom, hogy túl azon, hogy a sárgás tónus indokolt, vagy nem, az én problémám a képpel annak tárgyi világával kapcsolatban van. Mint azt már elmondtam több csendéletnél, lehet logikai és lehet formai a kapcsolódás. Például a körte és alma formailag érdekes, harmonikus rendszert hozhat létre. De mi köze a diónak a káposztához, nos ezt nem értem. De mondhatjuk azt, hogy a dió formája hordoz hasonlóságot a káposztával. De akkor mit keres ott a búzakalász? És akkor még nem beszéltem a giccsbe hajló vázáról. A csendélet lényege abban rejlik, hogy létrehozunk valami belső kohéziót, rendszert, ami formájában és esztétikájában megáll a lábán. Ez itt most nem történik meg. (hegyi)

Bizonyos szempontból jó, hogy ennyi képet tettél egyszerre fel a csendéletre, mert így látni, hogy mi az, ami közös bennük, így talán ki lehet bogozni a dogot. De mindenekelőtt azt mondom, hogy érdemes lenne klasszikus csendéleteket nézni, főképp festményeket, hogyan is épülnek fel, miket tartalmaznak, milyen tárgyakat, milyen fényekkel, és hogy viszonyulnak ezek, milyen elrendezésben. A leckeleiratnál Demeter szóban is elmondja a maga meglátásait, érdemes talán meghallgatnod őt.

Az első képen ami szembeötlő, az a csáléság, az, hogy a képhatár esetlegesen lett kijelölve. A rozsdaszínek alapnak jók lennének, a fiókos szekrény és az asztal oké. Ha erre találsz egy ízléses tálat és abba gyümölcs kerül, el tudom képzelni, hogy kijöhet jó csendélet belőle. De minek a laposüveg, a petruska, a könyv és szemüveg - ezek így most a néző számára nem dekódolható, hogy hogyan kerültek össze, sem formában, sem színben nem adják ki. A második képen Ady nekem modoros ügy, a laposüveg itt sem működik (formája és színe nem illik ebbe a milliőbe), az alma mintha ottfelejtették volna. A harmadik kép fényviszonyai okán értelmezhetetlenné válik, de új szereplő tűnik fel, a kivasalt borosüveg. Aztán jön egy szép bicska és valami elpusztult szélkakas, mintha a bádogembernek lenne feltálalva. Az utolsó előtti kép iránya jó lehetne, ha ez a poénüveg nem lenne ott (borzalmas tárgy), tehát a hagyma, paprika, talán mág a kukorica is akár beleférne. De az a helyzet, hogy minden olyan erősen szét van darabolva a fénnyel, annyira vakít a nap, hogy azt kell mondjam, maga az időpont megválasztása olyan, ami alkalmatlan csendéletfotóra. Nem lehet a fény-árnyék kontraszttal ennyire szétverni a dolgot - és még a képre rá is van élesítve... ez így nem ad sem kohéziót, sem nyugalmat. Összefoglalva, ezek a képek inkább egy kirakodóvásár hangulatát idézik nekem.

Az utolsó képről nem tudok mit mondani, nem tudom értelmezni. (hegyi)

Laci, valahogy ezen a képen minden fordítva van, mint ahogy az egy portrénál lenni kellene. Ebben az értelemben ez egy antiportré. A fényekkel kezdem. A háttér falai vakítanak, a portré alanya sötétben, bebukva, erre még a sapka is ráerősít. Az alanynak semmiféle kontaktusa nincs a kamerával, így a nézővel sem. Az öltözék megjelenése esetleges, a zöld mellény olyannyira ordít, hogy szétveri a formákat. Az a helyzet, hogy így ez ott nem megoldható. Azt a fényt, ami a falon van, nem lehet kompenzálni, legfeljebb erős lámpákkal, de akkor se lenne a helyszín optimális, mert annyi biszbasz van, ami szétkalapál mindent, hogy így ez itt nem működhet. Értem, hogy kvaterkázás közben jött az ihlet, de akkor fel kell emelni a feneked és oda kell hívni a kúthoz a modellt, akkor a házfal mint derítőlap esetleg még segíthet is, és szűkebben tartva készülhet egy portré. Ilyen sildes sapkánál vigyázni kell, nem könnyű az árnyékvetését kompenzálni. (hegyi)

A gondolat jó, de miért látunk bele az edénybe? A technikával megint van bajom, azt hiszem, hogy érdemes lenne egy kicsit még gyakorolni azt, hogy hogyan alakítunk át egy színes fotót fekete-fehérré, mert az nem elég, hogy azt mondod a képszerkesztőnek, hogy vegye el a színinformációt, mert akkor a középtónusokban probléma lesz. Értem ezt a fajta ilyen demokrata megközelítést, hogy hogyan hozod párhuzamba, filozófiailag rendben van, formailag nincs megoldva. Miközben a kép üzenetével egyet tudok érteni, és izgalmasnak tartom, lehet, hogy ezt hangosan még ki kéne magadban mondani, hogy mit akarsz ezzel üzenni ahhoz, hogy ez formailag is helyre kerüljön, és megjöjjön az, hogy hogyan tudod ezt jól megmutatni nekünk nézőknek. (hegyi)

Az a helyzet, hogy ebben a tónusban nem nagyon értem, hogy mi történik. A nyakkendőhöz hozzá van kötve a virágcsokor, és mellé van téve a lámpás, együtt vannak a fallikus, és a női formák, mind a két üzenet egyszerre működik, ami nem baj. Technikailag viszont annyira agyon van verve ez a kép, hogy sajnos ez nagyon sokat ront most az élvezhetőségén. Egyrészt, mintha bemozdult volna, és utólag lenne élesítve, másrészt nagyon belementünk ebbe a furcsa szürkeségbe. Nincsen húsa az egésznek, nincs dinamikája, nagyon le lett fojtva a tónus. Olyan erősen, hogy bizonyos dolgokat nem is értek, miközben szolarizációs hatásokat is észreveszek, szóval elég sok minden dolgozik itt, de ezek most nem a kompozíció érdekében történnek, hanem olyan, mintha valamit, amit a helyszínen nem oldottunk volna meg, utána a terepasztalon kezdenénk el boncolgatni. Ezt visszaadom azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy gondolja újra ezt az egészet, és próbálja meg egyszerűsíteni, és közelebb hozni a nézőhöz, hogy értsem, hogy miről akar mesélni. (hegyi)