akartam méltó szavakat szülni Neked,
valami otromba puha jászol helyen,
dőltkerítés beomlott udvarán,
de csak bohóc könnyek siettek arcomba.

Jó a vers, az illusztráció is tulajdonképpen értelmezhető, az hogy miért ennyire szűk a képkivágás, és hogy ha már van hajból, köpenyből két irányt mutató függőlegesünk, miért nem ahhoz passzol a képhatár, nem teljesen értem, én hagytam volna teret a test körül, ha a környezet hagyta volna. Itt is elmondom, amit korábban írtam egy versidézetes illusztráció leckemegoldáshoz, hogy a saját versek enjogon megállnak a lábukon, az illusztrációt, mint leckét célszerű lenne kiterjeszteni más szövegekre is. (hegyi)
értékelés:

Én ezt képként nem tudom értelmezni, vaku, vágás, dőlés, témaválasztás, kompozíció... bocsánat, lehet hogy az én hibám, de nem érzem az indokot, miért így és ekkor történt az exponálás, azt is mondhatnám, hogy ha véletlenül kapaszkodás közben elsül a gép, akkor is ilyesmit kapunk eredménynek. Ha ez volt a cél, ezt elérted, de az indokot nem értem. (hegyi)

Az egyik megjegyzésem a leckeértelmezésről szól, a gyerekkor lecke leiratában arról beszélünk, hogy leginkább olyan megoldásokat keresünk, ami a saját gyerekkorunkról, saját élményeinkről szól, kevéssé azokat, amik jelen időben gyerekekről készült portrék vagy zsánerképek. A másik meglátásom a gép nézőpontjának megválasztása, ahogy azt a kutyás képnél is mondtam, a fentről lefelé kommunikálás alávetett pozíció. Itt az érdekes szituáció a felnőtt tenyere és a gyerek arca lenne, nem a feje teteje fentről lefotózva. (hegyi)

Érdekes tanulmány, érdemes lenne ezzel behatóbban foglalkoznod, mert jó érzékkel válogatod a tárgyakat, egy picivel több derítés kellene, de a világítása is jó. Szeretném a figyelmed felhívni Giuseppe Arcimboldo munkásságára. A fokhagyma túl magas a többihez képest, vagy több elemmel kell fokozni a méretet, hogy ne legyen ekkora az ugrás, vagy világítással helyrebillenteni az árnyékokat, én játszanék még ezzel, hogy milyen puzzle rakható ki a különféle fűszerekkel. Ha lehet, várnám a folytatást. (hegyi)
értékelés:

Hogy a kép valami hetvenes évekbeli kép, vagy mesterségesen lett öregítve, nem tudom, a helyzet, a helyszín, a papucs akár lehet régi is, ezzel a tónussal elfogadhatóvá válik az életlenség is, hiszen a digit előtti idők még nem a szemkikaparós élesség köré szerveződtek. A problémám csak az, hogy ez a kép így adjusztálva és ebben a rendszerben, amiben mozog, inkább a Horus archívum része lehetne, mintsem a gyermekkor megoldása leckében. A vágás, a forma esetlegessége nem szervül a tartalomhoz, a családi fotóalbumok sajátja az, hogy huszadrangú az esztétika, a kompozíció, a lényeg, hogy az esemény meg legyen örökítve. A másik kérdés számomra, hogy vajon mennyiben lett a lecke jól értelmezve. Elég sok házi feladat van ahhoz, hogy szelektáljunk, mi hova mire rezonál, és a leirat is arról szól, hogy magunkat keressük ezekben a történetekben, saját élményeket, olyan közléseket, amik részint az önismeret, részint az önmeghatározás segítői lehetnek. Egyszerűbben fogalmazva saját gyerekkorunk nyomai után kutatunk, emlékek, tárgyak, helyzetek felidézése által, hiszen portréba mehetnek a gyerek arcképek, családba mehetnek a viszonyrendszerek családon belül, a gyerekkor lecke nem a gyerekeinket hívja meg, hanem magunkat. (hegyi)

mai napom

reggel vidáman keltem a napot,
nevetek, mert hamarabb fennvagyok,
futok egy kört magam körül,
- mosolyog, látom ő is örül.

délben hasasra eszem magam,
egy laza pihenés a lombok alatt,
estére a hold felsápad az égre,
arcán csúf ragyák redőkben égnek,

fehérborral csábít, igér szépeket,
s cserébe hajnalra elrontott életet,
a sötétben irdatlan kutat ások,
ma éjszaka mégis ővele hálok...

Tulajdonképpen vidám hangulatú a kép, bár némi melankólia van benne, de ez nem baj. Ami a képet illeti, egyrészt van némi technikai problémám, ami abból fakad, hogy valószínű az utómunka során még mindig nem teljesen világos, mi történik, kerül bele valahol egy olyan minőségromlás, ami az eléletlenedéshez hasonlatos, mintha olyan olvasószemüvegen át nézném a képet, amit előtte összetapogattam a kezemmel. Ez azért zavaró, mert elbizonytalanítja a nézőt, hogy tudatosan próbáltál lágyítani rajta, vagy egyszerűen a jpg file hibás. A másik problémámat nehezebb elmagyaráznom. Az egyszerűsítés olykor erény, mert a felesleges képelemek zavaróak lehetnek, de az is igaz, hogy azért valami egyedi - nem jut jó szó az eszembe rá más - szenzációt, ízt, kell hordoznia a képnek ahhoz, hogy másodszor, harmadszor, sokadszor is meg akarjam nézni. A fénybe tartott üvegpohár, lehet hogy csak számomra, nem hordoz olyan mélységű egyediséget és személyességet, ami elégséges lenne ahhoz, hogy a képet megmentse attól, hogy közhelyesnek érezzük. Itt is az a helyzet, hogy a vers sokkal szemléletesebb és szabadabb, mint a kép. Még valamit az illusztráció leckéhez szeretnék hozzáfűzni. Minden illusztráció szubjektív alapról indul, és hogy jó lesz-e, az nagy részben attól függ, hogy mennyiben találkozik a történetből a kimetszés a néző elvárásával, vagyis hogy mennyire sikerül mondjuk egy versen belül azt a pontot megtalálni, amire ráerősítünk, vagy amiről elrugaszkodunk a képi megformálással. Az, hogy saját verseket mutattok, egyrészt megtisztelő, másrészt fontos terepe az önkifejezésnek. Erre a társalgóban van rovat. De azt gondolom, hogy saját verset illusztrálni problémás. Részben azért, mert evidensnek látszik, hiszen ismert terepen mozog az alkotó, miközben nem biztos, hogy kellő távolságot tud tartani a saját szövegével ahhoz, hogy az illusztráció megálljon önállóan is a lábán, és ne egy kiragadott részletet visszhangozzon. Ezért, és mivel László már pár saját verset úgymond "megképesített", azt kérném, hogy engedjük el a korlátot, induljunk el ismeretlenebb világba azzal, hogy mások munkáihoz készítesz képi formát. (hegyi)