mai napom

reggel vidáman keltem a napot,
nevetek, mert hamarabb fennvagyok,
futok egy kört magam körül,
- mosolyog, látom ő is örül.

délben hasasra eszem magam,
egy laza pihenés a lombok alatt,
estére a hold felsápad az égre,
arcán csúf ragyák redőkben égnek,

fehérborral csábít, igér szépeket,
s cserébe hajnalra elrontott életet,
a sötétben irdatlan kutat ások,
ma éjszaka mégis ővele hálok...

Tulajdonképpen vidám hangulatú a kép, bár némi melankólia van benne, de ez nem baj. Ami a képet illeti, egyrészt van némi technikai problémám, ami abból fakad, hogy valószínű az utómunka során még mindig nem teljesen világos, mi történik, kerül bele valahol egy olyan minőségromlás, ami az eléletlenedéshez hasonlatos, mintha olyan olvasószemüvegen át nézném a képet, amit előtte összetapogattam a kezemmel. Ez azért zavaró, mert elbizonytalanítja a nézőt, hogy tudatosan próbáltál lágyítani rajta, vagy egyszerűen a jpg file hibás. A másik problémámat nehezebb elmagyaráznom. Az egyszerűsítés olykor erény, mert a felesleges képelemek zavaróak lehetnek, de az is igaz, hogy azért valami egyedi - nem jut jó szó az eszembe rá más - szenzációt, ízt, kell hordoznia a képnek ahhoz, hogy másodszor, harmadszor, sokadszor is meg akarjam nézni. A fénybe tartott üvegpohár, lehet hogy csak számomra, nem hordoz olyan mélységű egyediséget és személyességet, ami elégséges lenne ahhoz, hogy a képet megmentse attól, hogy közhelyesnek érezzük. Itt is az a helyzet, hogy a vers sokkal szemléletesebb és szabadabb, mint a kép. Még valamit az illusztráció leckéhez szeretnék hozzáfűzni. Minden illusztráció szubjektív alapról indul, és hogy jó lesz-e, az nagy részben attól függ, hogy mennyiben találkozik a történetből a kimetszés a néző elvárásával, vagyis hogy mennyire sikerül mondjuk egy versen belül azt a pontot megtalálni, amire ráerősítünk, vagy amiről elrugaszkodunk a képi megformálással. Az, hogy saját verseket mutattok, egyrészt megtisztelő, másrészt fontos terepe az önkifejezésnek. Erre a társalgóban van rovat. De azt gondolom, hogy saját verset illusztrálni problémás. Részben azért, mert evidensnek látszik, hiszen ismert terepen mozog az alkotó, miközben nem biztos, hogy kellő távolságot tud tartani a saját szövegével ahhoz, hogy az illusztráció megálljon önállóan is a lábán, és ne egy kiragadott részletet visszhangozzon. Ezért, és mivel László már pár saját verset úgymond "megképesített", azt kérném, hogy engedjük el a korlátot, induljunk el ismeretlenebb világba azzal, hogy mások munkáihoz készítesz képi formát. (hegyi)