Mindez egy adásban!

   "-Ez az a néni? -Helyes válasz: Kiss Erzsi."
   "Kedvelem ezt a számot."
   "-Hahó, alszunk? -Hallgatunk. -Figyelünk."
   "Jó ez a műsor is, ágneses."
   "Az érzést, érzéseit senki sem tudja úgy átadni, hogy azt a másik is átélje ugyanúgy, ahogy rá hatott. Ezért jók az olyan ezközök, mint a fotó, mert benne van a látásmódod és a szemlélő is beleképzeli az saját 'világát'."
   "Nem vót ez kusza, inkább tetszetős és szórakoztató!"

Aureliano:
Ez egy tetszetős, gondolatos műsor volt, kiegyensúlyozott zene-szöveg aránnnyal. Persze igyekeztem felfogni is, hogy miről szólt. Én az alábbiakra jutottam:
1. Ágnes nem csak elmondani szeretne valamit, hanem hatást is kelteni vele. Mondjuk a hallgatókban. Részben olyan érzéseket, amik sajátjai voltak az elmondottak kapcsán, akár akkor, amikor mesélte, akár akkor, amikor a mesélt történet történt. Részben pedig másféle, szándékosan keltett vagy átadott érzeteket.
2. Az az érzése támadt, hogy ez a szándéka nem teljesült, a hallgatók nem érezték azt, amit szeretett volna. Ezt a visszajelzéseik, vagy azok elmaradása alapján gondolta.
3. Szerintem, abban az esetben, ha egy szöveggel az információ átadásán túl is szeretnénk hatást kelteni, az már valamiféle művészeti tevékenység, amit a szöveg minőségével, illetve a körítéssel kellene elérni. Érdekes tehát a szöveg maga, az előadásmód, valamint a hangulathoz tartozó, esetleg profi kiegészítés (zene). Szerintem a zeneválasztások pl. ebben az adásban jól sikerültek és keltettek érzeteket.
4. Akár volt kiegészítő a szöveghez, akár nem, a hallgatók reakciói nem feltétlenül vannak összhangban a valódi hatásokkal. Ugyanis a hallgatók ugyanazzal a kihívással küszködnek, mint az alkotó, esetleg nehezen vagy sehogy sem fogalmazzák meg a véleményüket, érzéseiket, amik amúgy vannak és rezonálnak az alkotóéra. Persze attól, hogy nem mondanak semmit, még lehetnek hülyék, mint ahogy nem minden durva külső mögött rejtőzik érzékeny lélek.
5. Végül néhány konkrét reakció: Nick Cave Wild Rose: nem tudom láttad-e a klipjét is, ahogy a nő lebeg a vízben, miközben lágy zenére egyre nyugtalanítóbb a történet, ami eszembe juttatta a Szürrelizmus kislexikonában látott képet, ami így értelmet nyert, ahol ugyanez a történet látszott egyetlen képbe sűrítve (nem linkelem, keress rá erre: John Everett Millains: Ophelia), és vajon akkor Ágnes is vágyna arra, hogy egyszer valaki letaglózza?
Ősz: miután felnőtt lettem, az első őszi, hidegebb napokban, amikor az ember az orrában érzi az őszi illatokat, a közeledő telet, mindig elfogott valami nyugtalanság, olyan harctéri izgalom, hogy most jönni fog valami más, valami új, és csak sokára jöttem rá, hogy ez a régebbi iskolakezdetek során kialakult reflex csak és nem az ősz mindent elsöprő, bőröm alá befurakodó, felkavaró lehellete.