- Nem valószínű, hogy meg tudja nézni a doktorúr... - mondja a betegfelvevő asszisztens, de nem is vár reagálásomra. Folytatja...
   - A kórház egy másik épületében van ugyan olyan gép, ami lejátssza a cd-t...
   Megértem. Nem engem nem tud megnézni, hanem az MRI-vizsgálati fotót a kapott adathordozón. Nyilván, annyira korszerűtlenek az osztály számítógépei. Tudomásul veszem. Ellépve az ablaktól, körülnézek valami ülőalkalmatosság után. Kora reggel van, a szürkeség mégsem ennek kapcsán honol az egész váró fölött... A mesterséges ködöt a kiiktatott lámpatestek okozzák. A nagy tér ellenére, két méterenként világít egy-egy mennyezeti neon. A terem gyakorlatilag tele van emberekkel. A folyosó szélén lévő egyik fémpadra ülök le. A "menetiránynak" megfelelően, hogy lábam ne korlátozza az ott áthaladó tolóágyakat.
   Nagy a mozgás. Tőlem balra, kicsit távolabb egymás mellett üldögél két nyolcvan feletti ember... egy férfi és egy nő. Szinte mozdulatlanul. Mindketten elvékonyodott testfelépítéssel és belenyugvással a várakozásba. Szürke-házaspárról már messziről látszik az összetartozás. Arcukon egyformán az alázat terül szét, gerincük egyforma szögben követi a szék szögletes vonalát.
   Szürke-bácsi nadrágja jóval, karcsú bokája fölött leng - ahogy annak lennie kell - kezei a térdén, vállait, fejét leengedve. Meg sem mozdul, amikor szürke-nénit szólítják. Amaz sem néz felé, csak feláll, s nyugodt ütemmel indul a türelmetlen nővérhez.
   Abban a pillanatban meghallom mögöttem a lány hangját.
   - Nekem egy másik kocsma kellene! - hangoztatja.
   - Nem gondolod, hogy adót fogok fizetni! A kurvaanyja fog! Ezeknek? - rekedtes torkán köszörül, míg a válaszra vár.
   - Én presztízs... azaz megszokásból teszem, amit teszek. Most aludni tudnék, akár három napig is. Enni sem, csak aludni - szólal meg egy férfi.
   - Persze, meg a bambi és a cigi! - fejezi be a lány.
   Észre sem vettem, hogy mikor ültek le mögém. Nem nézegetek hátra, a hangok alapján nagyjából kirajzolódnak tulajdonosaik. Egyelőre mást nem tehetek, hallgatnom kell az eszmecserét...
   - Nem tudom, miért avatkozik bele a haverod. Mondtam neki, hogy a velem egykorú barátokkal nem jövök ki, veled viszont igen. Mit kellett volna mondanom... -
   - Hát nem ezt, hanem, hogy jót szoktál velem fetrengeni az ágyban, meg közben inni. Nem kérdezett volna tovább semmit, elhiheted.
   - Jah, tényleg! Igaz! Jókat tudunk együtt inni és berúgni. - kacagva egyezik bele a lány.
   Szürke-néni visszatér. Az előbbi természetes mozdulatával leül, a kezén már gipsz nélkül. Ülőszomszédja most sem néz feléje. Bizonyára a hangok köztük feleslegessé váltak. A megértéshez rég nem ez a közvetítő eszköz. A bácsi váratlanul felemeli a fejét és éppen rám néz. Meglepődöm. Kedves mosoly ül vékonyka vonásain. Hosszan viszonozom tekintetét. Megtiszteltetésem jeléül, magam is elmosolyodom. A lány hangja töri meg a pillanatot.
   - Nekem is el kellett volna hoznom pénzt. Most lenne miből inni... meg a cigi...
   - Bizony. Az Eszter is meglépett vagy kétszázzal, mielőtt kirúgták... s azóta is visszajár inni minden este. Még neki köszönnek előre... - hajtogatja a férfi.
   - Talpraesett csaj. És jólelke van. A múltkor is egy szóra visszahozta az mp3-ast, amit ellopott, egy üveg borral. Jah meg, tőlem szokta megkérdezni, mit kéne főzzön aznap, s hogy ennem kéne, mert nem ettem tegnap sem. - sorolja hangosan az eseményeket. Tudja jól, hogy a "kényszerközönség", úgysem mehet ki most a nézőtérről, hisz ide utalták ki a jegyeket.
   - Nem szoktam én enni! Van, hogy nem eszem három napig, akár három hónapig - fokozza -, de el is intézem most már a dolgom. Szólok Sárának hozzon megint vagy húsz-harminc andaxint, s nem lesz velem gondotok. - hatásra váró csend.
   Kicsit körbenézek. Megszokott lehet sokaknak az effajta megnyilvánulás, vagy csak mindenki belemerül saját bajaiba, de tény, hogy látszólag süket a hallgatóság. Semmi visszajelzés.
   - Ne idegesíts már! - szól hozzá a lány. - Hogy tehetnél velem ilyet? - mondja felháborodva.
   - Te ne idegesíts! Mert ha elönt az ideg, akkor rosszul szoktam lenni. Egyszerűen beájulok. Ha ideges vagyok, akkor beájulok és nem tudok semmiről. - ismét csend.
   Elém tolnak egy fiatal fiút. Már-már a lábamon parkolnak az ágy görgői, mikor a kifejezéstelen arcú kezelő megállítja. Szó nélkül ott hagyja, mint ott távolabb azt az idős nénit, aki legalább két órája emészti az egyetlen mondatot, melyet a nővér vetett oda neki, mikor halkan és udvariasan megkérdezte, hogy vajon mikorra érkezik meg számára a kért mentő.
   - Szólni, szóltunk… de a tapasztalatok alapján egytől, akár három óráig is eltarthat, míg ideér.
   A tehetetlenség nemcsak az ágyon fekvőkre nehezedik... jómagam is rosszul érzem magam, amiért "lábon" vagyok, de mégsem tehetek értük semmit.
A fiú felhív valakit, nyilván így próbálja áthidalni az üres perceket. A néni magatehetetlenül fekszik tovább. Odalépek, s megkérdezem, kér-e valamit inni. Aranyos meleg és tágra nyílt szemekkel fordul felém, s jelzi, hogy nem érti, mit mondok. Én érzem magam kellemetlenül, így csak halkan elismétlem kérdésem. Mire ő kedvesen válaszol, hogy köszöni, nem kér semmit. Nem tolakodom, nem akarnám kizökkenteni látható nyugalmából.
   Egy huszonéves lány maga előtt tol egy ülőkocsit, melyben egy erősen zsíros hajú, nejlon-szabadidőruhás ötvenes férfi foglal helyet. Ahogy megszólalnak, felismerem hangjukat, ők ültek eddig mögöttem. Kisvártatva ismét megjelenik a "kifejezéstelen arc" egy üres fehér ágyat tolva. Minden magyarázat nélkül átrakja a joggingos férfit az ágyra, majd lomha léptekkel elindul vele az orvosi szoba felé. A "nemfizetekadót" lány belekapaszkodik a gurulós székbe, s önhatalmúan visszatolja, ahol eddig ültek. Lefoglalja.
   - Bemennék Rozika ide a mosdóba, kérlek, addig vigyázz a kabátomra. A táskám magammal viszem, hátha nincs papír, nem szokott lenni. A Katalin utcában például, csak minden második emeleten folyik víz a csapból. Tudod, spórolniuk kell a kórházaknak, sok az adósságuk. - azzal az imént érkező hölgy irányt vesz a mosdó felé.
   Most igazán sajnálom, hogy vélhetőleg tisztában vagyok a mocsokkal, ami az ajtó mögött fogja fogadni. Bejelentkezésem napján ugyanis, én is ott kezdtem, s a látvány elborzasztott. Olyannyira nagy volt akkor a kosz és a bűz, hogy jobbnak láttam mielőbb elhagyni az "illemhelyet".
   A hölgy még nem jön ki. Rozika, az idős kísérő, szófogadóan vigyázza a reá bízott kabátot. Két fiatal nő kéri, hadd üljenek le egy pillanatra, amíg megisszák a kávéjukat. Rozika természetéből adódóan, engedelmesen rámutat a székekre, hogy felőle nyugodtan foglaljanak helyet. Az egyik nő lendületesebben érkezik le, így italából rálibben egy-két csepp a mély bordó színű kabátra. Rozika, arcán rémülettel fogadja a látványt, de csak halkan mormolgatja, "mit fognak ezért kapni..." Keze sűrű simogatással próbálja eltüntetni a nyomokat, közben a fiatal nők felállnak és elköszönnek.
A hölgy ekkor jelenik meg ismét.
   Rozika valószínűleg nem érzi szükségét, hogy magyarázkodjon. Egy laza mozdulattal arrébb teszi a kabátot, hogy több hely legyen barátnőjének a széken, aki egy szép kötetet vesz elő. Fölé hajol. Fél arcát lilás foltok borítják. Megigazítja őszülő haját, s fennkölt mozdulattal egy könyvjelzőre kezdi lejegyezni gondolatait.
   - Hidd el Rozika, ez a könyv maga a mennyei olvasmány! A csoda. Nekem is van egy példány, tiszteletbeli természetesen. Kérlek, az ide írt gondolatokat úgy olvasd majd, ha zavarosnak tűnnének, nyilván a balesetem miatt lehet. - Megáll az írással és dől belőle a szó. - Mondtam is az orvosnak, aki szép ember, amolyan igazi orvos, emberséges, nem pedig, kirakati figura. Igaz, Ő sem veti meg, ha megfelelően értékelik, tudod, mire gondolok.
   Rozika csendesen rákérdez:
   - S mit mondtál ennek az orvosnak? -
   - Igen-igen. Folytatom, ha szeretnéd. Megemlítettem, hogy az ütés óta sokszor hallucinálok, és zavarosak a gondolataim, a beszédem is. De nem tört el semmim. Nyilván használt az akupunktúra, akármilyen sokba is került. Az a tizenhárom alkalom megtette hatását. Csak ez a zavar ne lenne! Képzeld, volt papír, s még a víz is folyt.
   Magam elé képzeltem, mégsem volt elégséges a látvány. Bizonyára tisztítják a mosdókat, csak használóik váltak közömbössé. Talán, nem érzik eléggé otthonuknak ezt a kórházat, ki tudja. A sehovásemvezető eszmefuttatásom, ismét a lány hangja szakítja félbe.
   - Nah' végre! Már azt hittem, soha sem jössz ki onnan! - a tolószéket görgetve maga előtt az ajtóhoz siet, a férfihoz, akit most tolnak ki a rendelőből.
   - Nem kell. Ezt most hagyd. Inkább innék valamit. - utasítja az ágyon fekvő, akinek most látszik igazán, hogy lábfeje teljesen elfeketedett. A lány szörnyülködve sóhajtozik, s ráborul a férfi vállaira, nyakába akaszkodva... zokogás nem hallatszik.
   - Mondd, Rozika, ha így egy kicsit kilógatom, akkor észreveszed, hogy ott van? Nem szeretném, ha összegyűrődne, akkor használhatatlanná válik... - mondja, s beljebb csúsztatja a kézjegyével ellátott könyvjelzőt.
   Rozika bólogat.
   - Jó lesz úgy, ahogy szeretnéd, de nem kellett volna...
   A hölgy ezt biztatásnak véli, s folytatja.
   - Becsomagoltam még egy ízletes bonbont is számodra, hálám jeléül, hogy ennyit fáradsz értem. Tudod, a nagyobb áruházakban lehet csak beszerezni. Onnan ismered fel, hogy a különleges desszertek között, csak ennek van a díszdobozán kis átlátszó fóliaablak, amin keresztül láthatod az apró csokikockákat. Az ára sajnos magas, hétszáznyolcvan forint. Nekem még maradt otthon a nagy dobozban, ne aggódj... - nyugtatja meg magát is elégedetten.
   Csörömpölés. A lány hirtelen hátraugrik, karjait annyira váratlanul rántja le magáról a férfi.
   - Ne szoríts, van elég bajom! A széket meg, told vissza oda, a helyünkhöz.
   Míg egyedül marad, a mellette álldogáló piros ruhás nőt próbálja szóra bírni.
   - Jó sokan vagyunk. Én már tegnap tizenegy óta járom a kórházakat, már ki tudja hányszor röntgeneztek...
   A piros ruhás készségesen lendül bele a beszélgetésbe.
   - Ne is mondja! Én egy betegért jöttem, akinek az orvosát név szerint még csak nem is ismerik. A múltkor is ez történt, Kész csoda, hogy magát nem vesztette el senki. - nevetgél saját felvetésén.
   - Engem? Csak azt próbálnák meg! Jönne is keresni pár ivótársam, mert hiányoznék nekik.
   Szürke-bácsit szólítják. Korát meghazudtolóan, szinte felpattan, és csend-társát, valamint saját melankóliáját hátrahagyva igyekszik a nyitott ajtó felé. Bemegy, de az ajtó nyitva marad.
   - Engem szólítottak? Akkor itt hagynám ismét Rozika, rád a dolgaim, tudom, hogy jó helyen lesznek. - s ezzel a mondattal, bemegy szürke-bácsi után.
   Tán egy perc elmúltával egy asszisztens hangosan nevén szólítja a hölgyet, aki kicsit zavarodottan lép ki onnan, ahová az imént bement.
   - Hát igen. Sajnos, a balesetem okán, eléggé zavarodott vagyok. Szerencse, hogy nem tört el semmim... - Rozika ráemeli tekintetét, s szótlanul mutatja a helyes irányt, ahonnan sürgetően visszaintegetnek.

...az egyik ajtó mögül, nevem hallom. Elindulok.

Néha az az érzésem, hogy az idő megáll. Szavak, történések sokasága összevegyülten keringnek fölöttem. Az Idő kegyes ilyenkor, s azért ad magából, hogy hasznunkra váljon. Ha akarjuk, kívülről nézhetjük a kavarodást, ám anélkül, hogy bírái lennénk bárkinek, vagy bárminek. Nincs is hozzá jogunk, nomeg - véleményem szerint -, nincs is benne ráció. A megtapasztalásokra szükség van, de nem a szelektációra. Haladhatunk, de magunk döntjük el, hogy mikor szeretnénk megállni. Ha a Múlt fel akar emelkedni a Jelen fölé, akkor teret kell adni számára. Szükség van a biztos talajra a Jövő felépítéséhez. A talaj önálló részecskéinek kapcsolódási pontokra van szüksége. Így válhat elég erőssé. Nincsenek vesztesek, ha nem esztelen az előrelépés. S nincsenek eszetlenek, legfeljebb, hátul maradottak, akik - maguk módján - jeleket küldenek felénk. Kezekre van szükség. Meglehet, sok százezer kézre. Meg kéne mutatni, merre van az előre, hiszen, csak így juthatunk előbbre mi is.