- Nem valószínű, hogy meg tudja nézni a doktorúr... - mondja a betegfelvevő asszisztens, de nem is vár reagálásomra. Folytatja...
   - A kórház egy másik épületében van ugyan olyan gép, ami lejátssza a cd-t...
   Megértem. Nem engem nem tud megnézni, hanem az MRI-vizsgálati fotót a kapott adathordozón. Nyilván, annyira korszerűtlenek az osztály számítógépei. Tudomásul veszem. Ellépve az ablaktól, körülnézek valami ülőalkalmatosság után. Kora reggel van, a szürkeség mégsem ennek kapcsán honol az egész váró fölött... A mesterséges ködöt a kiiktatott lámpatestek okozzák. A nagy tér ellenére, két méterenként világít egy-egy mennyezeti neon. A terem gyakorlatilag tele van emberekkel. A folyosó szélén lévő egyik fémpadra ülök le. A "menetiránynak" megfelelően, hogy lábam ne korlátozza az ott áthaladó tolóágyakat.
   Nagy a mozgás. Tőlem balra, kicsit távolabb egymás mellett üldögél két nyolcvan feletti ember... egy férfi és egy nő. Szinte mozdulatlanul. Mindketten elvékonyodott testfelépítéssel és belenyugvással a várakozásba. Szürke-házaspárról már messziről látszik az összetartozás. Arcukon egyformán az alázat terül szét, gerincük egyforma szögben követi a szék szögletes vonalát.
   Szürke-bácsi nadrágja jóval, karcsú bokája fölött leng - ahogy annak lennie kell - kezei a térdén, vállait, fejét leengedve. Meg sem mozdul, amikor szürke-nénit szólítják. Amaz sem néz felé, csak feláll, s nyugodt ütemmel indul a türelmetlen nővérhez.
   Abban a pillanatban meghallom mögöttem a lány hangját.
   - Nekem egy másik kocsma kellene! - hangoztatja.
   - Nem gondolod, hogy adót fogok fizetni! A kurvaanyja fog! Ezeknek? - rekedtes torkán köszörül, míg a válaszra vár.
   - Én presztízs... azaz megszokásból teszem, amit teszek. Most aludni tudnék, akár három napig is. Enni sem, csak aludni - szólal meg egy férfi.
   - Persze, meg a bambi és a cigi! - fejezi be a lány.
   Észre sem vettem, hogy mikor ültek le mögém. Nem nézegetek hátra, a hangok alapján nagyjából kirajzolódnak tulajdonosaik. Egyelőre mást nem tehetek, hallgatnom kell az eszmecserét...
   - Nem tudom, miért avatkozik bele a haverod. Mondtam neki, hogy a velem egykorú barátokkal nem jövök ki, veled viszont igen. Mit kellett volna mondanom... -
   - Hát nem ezt, hanem, hogy jót szoktál velem fetrengeni az ágyban, meg közben inni. Nem kérdezett volna tovább semmit, elhiheted.
   - Jah, tényleg! Igaz! Jókat tudunk együtt inni és berúgni. - kacagva egyezik bele a lány.
   Szürke-néni visszatér. Az előbbi természetes mozdulatával leül, a kezén már gipsz nélkül. Ülőszomszédja most sem néz feléje. Bizonyára a hangok köztük feleslegessé váltak. A megértéshez rég nem ez a közvetítő eszköz. A bácsi váratlanul felemeli a fejét és éppen rám néz. Meglepődöm. Kedves mosoly ül vékonyka vonásain. Hosszan viszonozom tekintetét. Megtiszteltetésem jeléül, magam is elmosolyodom. A lány hangja töri meg a pillanatot.
   - Nekem is el kellett volna hoznom pénzt. Most lenne miből inni... meg a cigi...
   - Bizony. Az Eszter is meglépett vagy kétszázzal, mielőtt kirúgták... s azóta is visszajár inni minden este. Még neki köszönnek előre... - hajtogatja a férfi.
   - Talpraesett csaj. És jólelke van. A múltkor is egy szóra visszahozta az mp3-ast, amit ellopott, egy üveg borral. Jah meg, tőlem szokta megkérdezni, mit kéne főzzön aznap, s hogy ennem kéne, mert nem ettem tegnap sem. - sorolja hangosan az eseményeket. Tudja jól, hogy a "kényszerközönség", úgysem mehet ki most a nézőtérről, hisz ide utalták ki a jegyeket.
   - Nem szoktam én enni! Van, hogy nem eszem három napig, akár három hónapig - fokozza -, de el is intézem most már a dolgom. Szólok Sárának hozzon megint vagy húsz-harminc andaxint, s nem lesz velem gondotok. - hatásra váró csend.
   Kicsit körbenézek. Megszokott lehet sokaknak az effajta megnyilvánulás, vagy csak mindenki belemerül saját bajaiba, de tény, hogy látszólag süket a hallgatóság. Semmi visszajelzés.
   - Ne idegesíts már! - szól hozzá a lány. - Hogy tehetnél velem ilyet? - mondja felháborodva.
   - Te ne idegesíts! Mert ha elönt az ideg, akkor rosszul szoktam lenni. Egyszerűen beájulok. Ha ideges vagyok, akkor beájulok és nem tudok semmiről. - ismét csend.
   Elém tolnak egy fiatal fiút. Már-már a lábamon parkolnak az ágy görgői, mikor a kifejezéstelen arcú kezelő megállítja. Szó nélkül ott hagyja, mint ott távolabb azt az idős nénit, aki legalább két órája emészti az egyetlen mondatot, melyet a nővér vetett oda neki, mikor halkan és udvariasan megkérdezte, hogy vajon mikorra érkezik meg számára a kért mentő.
   - Szólni, szóltunk… de a tapasztalatok alapján egytől, akár három óráig is eltarthat, míg ideér.
   A tehetetlenség nemcsak az ágyon fekvőkre nehezedik... jómagam is rosszul érzem magam, amiért "lábon" vagyok, de mégsem tehetek értük semmit.
A fiú felhív valakit, nyilván így próbálja áthidalni az üres perceket. A néni magatehetetlenül fekszik tovább. Odalépek, s megkérdezem, kér-e valamit inni. Aranyos meleg és tágra nyílt szemekkel fordul felém, s jelzi, hogy nem érti, mit mondok. Én érzem magam kellemetlenül, így csak halkan elismétlem kérdésem. Mire ő kedvesen válaszol, hogy köszöni, nem kér semmit. Nem tolakodom, nem akarnám kizökkenteni látható nyugalmából.
   Egy huszonéves lány maga előtt tol egy ülőkocsit, melyben egy erősen zsíros hajú, nejlon-szabadidőruhás ötvenes férfi foglal helyet. Ahogy megszólalnak, felismerem hangjukat, ők ültek eddig mögöttem. Kisvártatva ismét megjelenik a "kifejezéstelen arc" egy üres fehér ágyat tolva. Minden magyarázat nélkül átrakja a joggingos férfit az ágyra, majd lomha léptekkel elindul vele az orvosi szoba felé. A "nemfizetekadót" lány belekapaszkodik a gurulós székbe, s önhatalmúan visszatolja, ahol eddig ültek. Lefoglalja.
   - Bemennék Rozika ide a mosdóba, kérlek, addig vigyázz a kabátomra. A táskám magammal viszem, hátha nincs papír, nem szokott lenni. A Katalin utcában például, csak minden második emeleten folyik víz a csapból. Tudod, spórolniuk kell a kórházaknak, sok az adósságuk. - azzal az imént érkező hölgy irányt vesz a mosdó felé.
   Most igazán sajnálom, hogy vélhetőleg tisztában vagyok a mocsokkal, ami az ajtó mögött fogja fogadni. Bejelentkezésem napján ugyanis, én is ott kezdtem, s a látvány elborzasztott. Olyannyira nagy volt akkor a kosz és a bűz, hogy jobbnak láttam mielőbb elhagyni az "illemhelyet".
   A hölgy még nem jön ki. Rozika, az idős kísérő, szófogadóan vigyázza a reá bízott kabátot. Két fiatal nő kéri, hadd üljenek le egy pillanatra, amíg megisszák a kávéjukat. Rozika természetéből adódóan, engedelmesen rámutat a székekre, hogy felőle nyugodtan foglaljanak helyet. Az egyik nő lendületesebben érkezik le, így italából rálibben egy-két csepp a mély bordó színű kabátra. Rozika, arcán rémülettel fogadja a látványt, de csak halkan mormolgatja, "mit fognak ezért kapni..." Keze sűrű simogatással próbálja eltüntetni a nyomokat, közben a fiatal nők felállnak és elköszönnek.
A hölgy ekkor jelenik meg ismét.
   Rozika valószínűleg nem érzi szükségét, hogy magyarázkodjon. Egy laza mozdulattal arrébb teszi a kabátot, hogy több hely legyen barátnőjének a széken, aki egy szép kötetet vesz elő. Fölé hajol. Fél arcát lilás foltok borítják. Megigazítja őszülő haját, s fennkölt mozdulattal egy könyvjelzőre kezdi lejegyezni gondolatait.
   - Hidd el Rozika, ez a könyv maga a mennyei olvasmány! A csoda. Nekem is van egy példány, tiszteletbeli természetesen. Kérlek, az ide írt gondolatokat úgy olvasd majd, ha zavarosnak tűnnének, nyilván a balesetem miatt lehet. - Megáll az írással és dől belőle a szó. - Mondtam is az orvosnak, aki szép ember, amolyan igazi orvos, emberséges, nem pedig, kirakati figura. Igaz, Ő sem veti meg, ha megfelelően értékelik, tudod, mire gondolok.
   Rozika csendesen rákérdez:
   - S mit mondtál ennek az orvosnak? -
   - Igen-igen. Folytatom, ha szeretnéd. Megemlítettem, hogy az ütés óta sokszor hallucinálok, és zavarosak a gondolataim, a beszédem is. De nem tört el semmim. Nyilván használt az akupunktúra, akármilyen sokba is került. Az a tizenhárom alkalom megtette hatását. Csak ez a zavar ne lenne! Képzeld, volt papír, s még a víz is folyt.
   Magam elé képzeltem, mégsem volt elégséges a látvány. Bizonyára tisztítják a mosdókat, csak használóik váltak közömbössé. Talán, nem érzik eléggé otthonuknak ezt a kórházat, ki tudja. A sehovásemvezető eszmefuttatásom, ismét a lány hangja szakítja félbe.
   - Nah' végre! Már azt hittem, soha sem jössz ki onnan! - a tolószéket görgetve maga előtt az ajtóhoz siet, a férfihoz, akit most tolnak ki a rendelőből.
   - Nem kell. Ezt most hagyd. Inkább innék valamit. - utasítja az ágyon fekvő, akinek most látszik igazán, hogy lábfeje teljesen elfeketedett. A lány szörnyülködve sóhajtozik, s ráborul a férfi vállaira, nyakába akaszkodva... zokogás nem hallatszik.
   - Mondd, Rozika, ha így egy kicsit kilógatom, akkor észreveszed, hogy ott van? Nem szeretném, ha összegyűrődne, akkor használhatatlanná válik... - mondja, s beljebb csúsztatja a kézjegyével ellátott könyvjelzőt.
   Rozika bólogat.
   - Jó lesz úgy, ahogy szeretnéd, de nem kellett volna...
   A hölgy ezt biztatásnak véli, s folytatja.
   - Becsomagoltam még egy ízletes bonbont is számodra, hálám jeléül, hogy ennyit fáradsz értem. Tudod, a nagyobb áruházakban lehet csak beszerezni. Onnan ismered fel, hogy a különleges desszertek között, csak ennek van a díszdobozán kis átlátszó fóliaablak, amin keresztül láthatod az apró csokikockákat. Az ára sajnos magas, hétszáznyolcvan forint. Nekem még maradt otthon a nagy dobozban, ne aggódj... - nyugtatja meg magát is elégedetten.
   Csörömpölés. A lány hirtelen hátraugrik, karjait annyira váratlanul rántja le magáról a férfi.
   - Ne szoríts, van elég bajom! A széket meg, told vissza oda, a helyünkhöz.
   Míg egyedül marad, a mellette álldogáló piros ruhás nőt próbálja szóra bírni.
   - Jó sokan vagyunk. Én már tegnap tizenegy óta járom a kórházakat, már ki tudja hányszor röntgeneztek...
   A piros ruhás készségesen lendül bele a beszélgetésbe.
   - Ne is mondja! Én egy betegért jöttem, akinek az orvosát név szerint még csak nem is ismerik. A múltkor is ez történt, Kész csoda, hogy magát nem vesztette el senki. - nevetgél saját felvetésén.
   - Engem? Csak azt próbálnák meg! Jönne is keresni pár ivótársam, mert hiányoznék nekik.
   Szürke-bácsit szólítják. Korát meghazudtolóan, szinte felpattan, és csend-társát, valamint saját melankóliáját hátrahagyva igyekszik a nyitott ajtó felé. Bemegy, de az ajtó nyitva marad.
   - Engem szólítottak? Akkor itt hagynám ismét Rozika, rád a dolgaim, tudom, hogy jó helyen lesznek. - s ezzel a mondattal, bemegy szürke-bácsi után.
   Tán egy perc elmúltával egy asszisztens hangosan nevén szólítja a hölgyet, aki kicsit zavarodottan lép ki onnan, ahová az imént bement.
   - Hát igen. Sajnos, a balesetem okán, eléggé zavarodott vagyok. Szerencse, hogy nem tört el semmim... - Rozika ráemeli tekintetét, s szótlanul mutatja a helyes irányt, ahonnan sürgetően visszaintegetnek.

...az egyik ajtó mögül, nevem hallom. Elindulok.

Néha az az érzésem, hogy az idő megáll. Szavak, történések sokasága összevegyülten keringnek fölöttem. Az Idő kegyes ilyenkor, s azért ad magából, hogy hasznunkra váljon. Ha akarjuk, kívülről nézhetjük a kavarodást, ám anélkül, hogy bírái lennénk bárkinek, vagy bárminek. Nincs is hozzá jogunk, nomeg - véleményem szerint -, nincs is benne ráció. A megtapasztalásokra szükség van, de nem a szelektációra. Haladhatunk, de magunk döntjük el, hogy mikor szeretnénk megállni. Ha a Múlt fel akar emelkedni a Jelen fölé, akkor teret kell adni számára. Szükség van a biztos talajra a Jövő felépítéséhez. A talaj önálló részecskéinek kapcsolódási pontokra van szüksége. Így válhat elég erőssé. Nincsenek vesztesek, ha nem esztelen az előrelépés. S nincsenek eszetlenek, legfeljebb, hátul maradottak, akik - maguk módján - jeleket küldenek felénk. Kezekre van szükség. Meglehet, sok százezer kézre. Meg kéne mutatni, merre van az előre, hiszen, csak így juthatunk előbbre mi is.

Hozzászólások

56
Értékelem!

Nem kell mentség se, meg semmi ilyen, csak gyere és kész :)

48
Értékelem!

Szia drága Zsolt!

Nem keresek mentségeket, régen jártam felétek...
Ha nem is érzitek meg, de szoktam rátok gondolni sokat.
Nyilvánvaló, hogy jócskán le- és elmaradtam...de szeretnék "visszatérni".
Igyekszem.
Köszönöm az eddigi sok kedves és invitáló mail-t is!

Szeretettel: Mirian

51
Értékelem!

Ez nagyon jó. Merre jársz, te lány?

Új hozzászólás