Nagyon érdekes kép abban a tekintetben, hogy egy tükröződéssel játszik a fotós. Látunk egy fotelt üresen és látunk könyveket. A párhuzam abszolút érthető. Ugyanakkor a kompozíciót nem nagyon értem. A fotel tömegére lényegesen többet kéne helyezni, hiszen ott történik a dráma, ott van a hiány, abban a fotelben nem ül senki. Ha ezt el tudod fogadni, akkor már megadja azt, hogy hol vágok. Itt van egy háromkötetes valami meg még mögötte két-három kötet, a fehér gerincű „Akkor…„ az már nem kéne nekem. A fotelhez viszont kellene még. Ott a karfánál, a háttámlánál olyan furcsán van vágva. Ezektől már helyre is billenne az egész. Ha akarjuk a teret ábrázolni, akkor sem vághatom ezt így el. Viszont akkor fölfelé és lefelé is kell növelni, mert a végén eljutunk egy panoráma felvételhez, amit meg nem indokol semmi. Itt a kompozícióval van bajom. (hegyi)
értékelés:
Nekem valaki olyan hiányáról mesél a kép, aki, ha a fotelben ülne, biztosan könyvet olvasgatna.
Ha ez a hiány nem valaki másra irányul, akkor akár az idő rövidségére is utalhat, hiszen ha nincs itt az ideje, senki sem olvashat.
Tetszik, ahogy a kép egyszerre mesél egy valós életkép különböző szereplőiről. A fotel a bojtokkal, a levélvirágok tükröződése, a 30-as évek elején íródott regénysorozat...
Tetszik is, meg nem is.
Az alap, az ötlet, a gesztus erős és kifejező.
Ugyanakkor az arányokkal nem vagyok kibékülve. Kompozícióban is soknak érzem a könyveket, és úgy is, hogy ha egy képen szöveg van, az okvetlenül nagyobb szerepet kap, mint a tisztán képi elemek. Ha fontos, hogy ezek a könyvek pont ezek és nem mások, akkor nálam mellément, mert nem ismerem ezeket, nem tudom mit üzen a jelenlétük. És ha kéne ismernem, akkor is kellene valami, ami megerősíti a cím üzenetét képileg, miért pont ez, miért pont itt. Ha meg nem fontos, akkor kell keresni oda olyan köteteket, amik a könyvséget hozzák, de nem kiáltják a gerincükkel a képbe az amúgy közömbös címüket, szerzőjüket.