Ahogy nézem a képet és figyelem azt az irányt, amerre mozdulunk, van egy olyan érzésem, hogy a vágytól egyre messzebb kerülünk. Talán érdemes lenne egy kicsit meditálni azon, hogy mit is jelent maga a vágy. A vágynak szerintem nincs köze még a beteljesüléshez, nincs köze a gyönyörhöz. A vágy még csak ennek az egésznek az előszobája. Tehát akkor, amikor vágyról beszélünk, akkor szerintem a dologban sokkal több az, ami a fantáziavilága, a kíváncsiságé, sokkal több ami egy elgondolt forgatókönyvé. Most én itt azt látom, hogy megyünk valami olyan irányba, amivel két eset lehetséges: vagy tárgyiasítjuk, vagy megpróbáljuk a valóságtól elemeli. A tárgyiasításon azt értem, amit már az előző elemzésnél is mondtam, hogy nem megkerülhető egy ilyen képnél hogy igenis, a melleknek szerepelniük kell. Azért is, mert különben mellébeszélés van. Ami viszont úgymond a másik irány lenne, ami kevésbé tárgyias – erre is tettem utalást, ez a világítással való játék. Én azt gondolom, azzal kellene most foglalkoznod, hogy a magad szerepét ebben megpróbáld megtalálni – és azért most itt hadd mondjak valamit: nem gondolom, hogy mindig komfortosan kell magunkat érezni. Ugyanis amikor belül maradunk a komfortzónánkon, akkor lehet, hogy a megoldások is jócskán belül maradnak a komfortzónán és mire ez a képi transzpozíció szűrőjén átjut, addigra a nézőhöz már egy olyan verzió kerül, ami jól lehet, érintőlegesen csatlakozik egy témához, de nem biztos, hogy ez érthető lesz a néző számára. Mondom ezt konkrétabban. Mi van akkor, amikor vágyról beszélünk? Valamilyen éhségről, valamilyen kielégületlen, kielégítetlen helyzetről, és ezt gesztusokkal kell valahogy szimbolizálni, mert a néző egy konkrét közlésnél, tehát akkor amikor az emberi testtel foglalkozunk, akkor nem tud mit kezdeni egy befejezetlen mondattal. Érdekes formai játékba kezdtél, legfőképp egyébként a hajaddal. Most ennél a képnél elértük azt a szintet, mintha egy műhaj lenne a fejedre téve, mintha nem is a te hajadról beszélnénk, de nem tudom, hogy azon az anatómiai és azon a formai szinten vagyunk-e, ami úgymond hosszú távon megoldást ad a kérdéskörre. Egyszerűbben fogalmazok. Lehet valami nagyon tárgyias és szociografikus – akkor nem kell foglalkozni különösebben az esztétikában azzal, hogy minden élére vasalt és szép legyen -, de akkor ezt is tudatosan fel kell vállalni. Igen, azokban a helyzetekben, amikor a vágyról beszélhetünk, azokban a helyzetekben nem vagyunk mindig szépen fésültek, sőt a nagy részében a szituációknak nem vagyunk azok. Átlényegül a szépség a vágy hatására. Ezt valamilyen módon meg kell tudni mutatni. Te kezdtél bele ebbe a keresésbe és ez egy fontos keresés, de én azt gondolom, hogy nem teheted meg azt, hogy saját magaddal nem vagy őszinte – ha már ebbe belefogtál. Márpedig most én úgy érzem, hogy valami olyan irányt vettünk, ami eljátszik egy helyzetet, de nem éli meg. Az arcodon a totális kontroll látszik. Tehát miközben maga a test formája a kimozdítottsága a függőlegesből megvan, a haj abszolút működik, az arc és az arc kifejezése (ha levesszük róla az összes körítést és csak az arcot nézzük) egy teljesen természetes, nyugodt, jól rendezett helyzetet mutat. Tehát ezt a kettősséget nem lehet meghagyni, mert innen nézve (a néző székéből) lebukik az egész, hogy ez csak egy színház. Ezt a képet én visszaadnám ismétlésre - arra, hogy ezt gondold végig, hogy valós érzéseknek át kell tudnia jönni és ezek a valós érzések akkor fognak megszületni a nézőnél, hogyha egy kicsit túlrajzoljuk, túljátsszuk – pontosan azért, mert maga a kétdimenziós, állóképi közlés eleve valamit levág ebből az üzenetből. (hegyi)