Hazafelé kicsit sétáltam a körúton. A padokon hajléktalanok aludtak. Az egyik úgy horkolt, hogy zengett a körút, a másik szép pedánsan levette a cipőjét, a pad alá tette, és úgy feküdt. Ő nem aludt. Sok csövest lehet látni esténként. Meg szoktam nézni őket. Olyan érzés nézni őket, mint kb. a horrorfilmeket, hogy amíg nézed folyton arra gondolsz, hogy többet nem nézed, és kapkodod el a szemed, de mégis visszatérsz a látványra. Vagy mint a kórházban a csont és bőrre soványodott beteg látványa: tudod, hogy jobb, ha nem nézel rá, jobb neked is, meg neki is, de mégis mindig odatéved a tekinteted, vonz, és nem ereszt. Ahányszor rápillantasz, annyiszor kapod a pofot, hogy te is ilyen leszel egyszer, és mindenki ilyen lesz, nem kerülheti el senki ezt az állomást.
   Éppen elgondoltam az este, hogy még soha nem adtam semmit a hajléktalanoknak, és nem is tudom, hogy mit és hogyan is adhatnék. Szokott állni itt a Mester utca elején egy bácsi, nem kéreget, nem zaklat, csak csendesen áll a bank eresze alatt egy papírpohárral, és tartja. De nem ül, nem fekszik, nem tart semmilyen táblát, csak áll a pohárral. A múltkor volt valami régi kifli nálam, gondoltam odaadom, de végülis nem, mert azt a kiflit, amit én nem eszek meg, azt hogyan adjam neki? Ha már adnék, akkor normális ételt adnék, vagy pénzt, de pénzt sem pár forintot, hanem akkor jó összeget, hogy tudjon vele valamit csinálni. Csak így érné meg adni, gondolom, de hogyan adjak? Mit mondjak? Hogy nézzek rá? Már az is megalázó, hogy odamenj hozzá, és adj bármit is, vagy két szót válts vele, vagy nem is megalázó, hanem szégyen, szégyelled magad, hogy ő nem szégyellheti magát, mert nincs joga már a szégyenhez sem, mint ahogy semmihez.
   Nem tudom, hogy emiatt-e, vagy amiatt, hogy a tegnap a barátnőmmel emlegettük Annát s a tesóját, hogy érdekes, hogy senki nem tud semmit róluk, az éjjel Annával álmodtam. Csöves volt, olyan volt, mint egy vadember, szakadt, koszos, csapzott, egy parkban találkoztunk, egy asztalnál, padon, és ott kérdeztem tőle, hogy hol volt eddig, hol bujkált, hogy senki nem tudott semmit róla. Azt mondta, hogy itt volt a városban. Jöttek oda különböző emberek, és mindenkitől félt, összerezzent mindenkitől, én kellett mondjam neki, hogy ne féljen, ő nem rossz ember. Rossz álom volt, egyszer csak felriadtam, de lehet, hogy felköltöttem magam, hogy „ébredj, hogy legyen vége, mert ez csak egy álom”, aztán nagyon örültem, hogy ez tényleg csak egy álom. Anna volt az, akiről egy ilyen életutat mindig is el tudtam volna képzelni, már gimnáziumban teljesen szét volt esve, hetekig nem járt iskolába, mert otthon balhé volt. Mindkét szülője pszichológus volt, az anyja suliban pszicho tanárnő, az apja pedig a sofőrteszteket végezte a leendő sofőrökön. Amikor én „vizsgáztam” nála akkor éppen egy hideg pincehelyiségben (a pszicho labor) bűzölgött az alkoholtól. Aztán egyszer csak jött a hír, hogy meghalt gázmérgezésben otthon a lakásban. Nagy híre volt. Vera, Anna tesója nagy, magas, vörös lány volt, színésznő lett belőle, állítólag, vagyis én láttam egy magyar filmet, amiben szerepelt. Nem volt nagy szám se a film, se Vera alakítása. Azóta semmit nem tudok Annáékról, de nem csak én, hanem senki a régiek közül. Az osztálytalálkozó szervezői is nyomoztak utána, de semmi. Nem tudom mi lehet velük, azért remélem még élnek, és azt is, hogy nem valamelyik körúti padon fekszenek esténként.