Azért érdekes ez a kép, mert, hogy ez egy barátságról szól-e, vagy egy belső üzenetről, én ezt nem tudom első körben megmondani, de az biztos, hogy erős hatása van a nézőre annak, hogy nem csak, hogy szuggesztíven belenéz a kamerába a modell, hanem a kezével, azzal, hogy nyúl a kamera felé, tulajdonképpen a személyes terünkbe nyúl be. Ez mindenkiből más érzéseket vált ki, van, aki idegenkedik attól, hogy túl közel engedjen magához egy másik embert, és ha nyúlkálnak felé, akkor inkább hátralép egy lépést, van, aki viszonozza ezt, és ő maga is nyújtja a kezét esetleg, vagy odabújik, szóval több féle irány elképzelhető. A tekintet az, ami próbál ebben segíteni, bár ez sem teljesen egyértelmű, hogy itt egy hívás, egy megértő gesztusról van szó, vagy pedig valami vádló kommunikációs helyzetről. Nyilvánvaló, hogy ez az ellentmondás az, ami a feszültségét is hozza ennek a képnek, és ez nagyon jó, hogy Ágnes ezt észrevette. Ami ebből nekem kifelé dolgozik, az az, hogy valószínűsítem, hogy a másik kezével végezte az exponálást, ettől, bár nincs a képen, de a váll formáiból arra lehet következtetni, és azt az érzést kelti, hogy már a másik kezével is nyúlkál felém, és próbál ebbe a helyzetbe behúzni, ami – lássuk be - sok emberből valóban az ellenállást váltaná ki, hogy két kézzel kapnak utána. Talán visszabillentené ezt az egyensúlyt az, hogy ha egy állványon, vagy valami fix helyen időzítővel készül ez a kép, akkor nem kell a másik kezemmel ugyanebbe a térbe belenyúlnom. Jó próbálkozásnak gondolom. Tulajdonképpen azon hezitálok, hogy vajon a barátság az ilyen-e. De ilyen is lehet, biztos van olyan szituáció, amikor erre van szükség, úgyhogy el tudom én ezt fogadni. Megvan a három csillag, de a leckemegoldás az előző képnél erősebb, határozottabb. (hegyi)
értékelés: