megunva
tehetetlen tömeget

[
a fa felnyög,

a szikla görgeteg
álmot képzel,

riadt felhőkbe
karcol a szél
egy pasztell lángot,
az alig fotonok
amforája a mindenség
lobogó sötétjében
fog ábrándot,
és
]

áttörve torz üveget
a fény távol
szökik az anyag
lomha lángjától