„Átszállhatnak az 1-es villamosra és helyi buszjáratokra...” A mondat szinte varázsigeként ránt ki ebből a fura testetlen állapotból, melybe eddig csak a fel-felvillanó fények és távoli hangfoszlányok szűrődtek be. Néha egészen bizonyos vagyok benne, hogy ez az egész nem valós... Egyszerűen nem lehet az. Ilyenkor szinte látom, amint statiszták sürögnek-forognak, hátukat a szerelvénynek vetve lökdösik-taszigálják, s tartanak nagy kartonlapokat reflektorok elé különböző, szócsövön elhangzó rendezői utasításokra.

   A direktori vászonszék mögött állok kissé balra, ám én magam pusztán megfigyelő vagyok. Az erős fények ezer sugárra robbannak szét a csillogó krómalkatrészeken, és a levegőben porszemcsék lebegnek. A rendező ismét szájához emeli megafonját – ám a felharsanó szavak torzan, érthetetlenül visszhangoznak. Megpróbálok kissé előrébb lépni, hogy legalább a szemébe nézhessek, de nem megy. Tehetetlen megfigyelő vagyok csupán. Mégis, mikor kisvártatva oldalra fordítja fejét, egy pillanatra kivillan arca fürtjei lombjából és a másodperc törtrészéig szemüvege lencséjén keresztül látom a világot. A kaleidoszkópon tekernek egyet, s hirtelen minden kis színesen ragyogó mozaik a helyére kerül. A gyűrűket addig fogatod, míg azt nem látod: hopp! A felismerés élesen, szinte fájdalmasan hasít belém, és a tejszerű burok megreped.
„Átszállhatnak az 1-es villamosra és helyi buszjáratokra…” Ismét a kocsin belül vagyok. Magamon belül. A vagon egy állomáson áll, ajtajai nyitva, felettük narancs ledek villognak. Most már ideje leszállnom. Félrehajtom egy középkorú férfi fejét vállamról, kit úgy látszik épp itt ért az álom. Nyitott szája szélén kis buborék remeg. Nem néz ki kifejezetten Csuang-Cének, mégis... ki tudja. A lepke akkor szép, amikor szabad. Felállok és még időben lépek ki a peronra, hogy aztán az ajtók nagy robajjal záruljanak be épp mögöttem.
   Arcomba szél csap, Kháron vasladikja pedig őrült csikorgással indul tovább a Gyámoltalan Lelkekkel egy újabb túlvilági kikötő felé. A metró, mint a Lét Bizonytalanságának szimbóluma. Sötét alagutakban nagy sebességgel előre, valahová. Az úti cél a homályba vész. A többiekkel látszólag összezárva, mégis tökéletesen izoláltan. A Magyar Közöny 3D-s kiadása.

Szemek félénk villanása,
Konok távolba révedés.
Kopott cipők topogása
Világunkba mélyedés,
És a görcsös kapaszkodás,
Elveinkhez ragaszkodás-
Örökre seggünkre tapadt tojás...

(2011-10-29)