Elül a zöngés a szóban.
Elhallgat a bú gregorián hangsora.
Kályhába bújt kósza szél sipegésén
nem mereng el éji kaloda.
Tolvaj neszeket nem ejt a tüdő,
éh nem kaparász a gyomor falán,
tétlen kézben íz nem ropog, toll sem fog,
csak a csend - jaj, égető csalán.
Óra nem lüktet osztott időt,
lábujjon szökik összes elektronja,
míg a zsebre vágott negyven évem
régóta a süketséget ontja.
És mindig hittem, hogy bűnöm nem volt soha,
talán titkom is csak alig,
ha elmesélném minden nyaram,
ki sem tartana éjféltől hajnalig.
Tagadjam? Nem kerestem, s nem találtam,
ajtóm menedéken állt őrt lám!
Nem hallottam meg azt aki szólt,
kivált, ha csendes volt. Bocsáss meg, apám!
Köszönöm Viki, nagyon fontos dologra világítottál rá nekem! Természetesen megnéztem amit javasolsz, és tökéletesen igazad van, nagyon jól működik. Amire én gondoltam, amikor benne hagytam, hogy van egy átlós szimetria így. Tehát sötét ellenpontként gondolkodtam, és hogy tetszett, hogy előbba fényre nézünk, majd utána hogy jé, ott egy muki is... Amikor levágom a lámpát, akkor azonnal az embert látom, és nagyon hatásos képet kapok. Most pedig kicsit bajban vagyok, hogy a sztori, vagy a fotó?
Zoltán, Neked is köszönöm figyelmedet! És igen, itt a kép talán jobban passzol a vershez, mint amott... Talán... Ugyanakkor a fotóval nem vagyok elégedett, kérdéseim vannak még.