- A bizalomnak ára van, kérem! - húzta ki magát Sértett László. Úgy érezte, most aztán jól megfogta az ifjabb Illetőt.
Sértett arcáról az elégedettség szinte párolgott. Pufók-vörös képe most pirkadati napként ragyogta be az ifjabb Illető nyomorúságosan gebe, hajnalszürke alakját. És Sértett tovább ünnepelt:
- Most jól jönne az öreg Sértett, ugye? Gondolt erre akkor is, mikor a lépcsőházban pusmogott? - az ifjabb Illető mintha szólni szeretett volna, de Sértett nem hagyta.
- Jól megcsúfítjuk a Sértettet? Mi? Aztán jövünk hozzá hogy Sértett bácsi így, meg Sértett bácsi úgy!
A fiatalember ismét szólni szeretett volna, ám a nagy párában az öreg észre sem vette őt.
- Majd megmutatom én! - emelte Sértett úr az ujját - Majd megmutatom, hogy nem lehet lacafacázni velem! Nehogy azt higgye... - és ekkor görcsös köhögő roham kapta el.
Talán nagyobb lélegzetet vett a gőzfürdő vízzel itatott levegőjéből, talán csak az évtizedekig szívott dohány kívánkozott ki egyszerre belőle, de az is lehet, éppen a lelkét készült kiköhögni, hogy végre megmutathassa: az övé sem rosszabb a többiekénél! Természetszerűleg akkor meg kellett volna halnia, hogy a halottkém infarktust vagy agyvérzést állapíthasson meg nála, de ott volt az ifjabb Illető, aki megmentette őt. Kiráncigálta az öreget a gőzkamrából, leültette egy megviselt műanyagszékre, s mivel nem látott mást az uszodában, hát kiszaladt segítségért az előtérbe. Rohant be vele az uszodaorvos meg a portás is, ám odaérve az öregnek a hűlt helyét találták csak.
Benéztek a gőzkamrába, átvizsgálták a medencéket. Eltűnt az öreg Sértett, nem lelték sehol. A végén meggyanúsították az ifjabb Illetőt, hogy csak kitalálta az egészet. Bár a portásnak mintha rémlett volna valami. Tényleg jött egy öreg is délután, és mintha bizisten nem látta volna elmenni - de ezt mégsem merte elmondani, hátha őt is meggyanúsítja az orvos, hogy azért nem látta, mert állandóan a kistévét nézi a fülkéjében. Így inkább az orvost pártolta, s kifele menet ő is hátrahagyott egy szemrehányó mondatot a megkeveredett fiatalembernek.
Az ifjabb Illető pedig nagyon csodálkozott. Nézte a nedves kövezetet - hátha látja az öreg Sértett lábnyomait, ismét kereste uszoda-szerte: zavartan szaladgált fel és alá. Végül lerogyott ugyanabba az agyonhasznált műanyagszékbe, melyben az öreget is hagyta. Arcát kezébe temetve görnyedt előre.
- Hol lehet Sértett bácsi? – pusmogta magában.
Sértett bácsi pedig otthon volt. Csendben ült a karosszékében. Sértett néni a kis konyhában tett-vett, és időnként bekukkantott a férjére, de ő sem szólt. Eltelt így talán félóra is, mire nagy nehezen feltápászkodott az öreg a fotelből, majd odalépett a velük vénült szekrényhez. Ajtaja nyikorogva-nyekeregve nyílt, s a hangjára benézett Sértett néni is.
- Mit keresel? - kérdezte férjét.
- Az úszómat.
- Minek? - kérdezte Sértett néni, és a kérdés súlyát megerősítve odalépett ő is a szekrényhez. Kezében ekkor megállt a törlőkendő, s pillanatnyi csend omolt közéjük.
Sértett bácsi a válla fölött dörmögött ki:
- Bemegyek.
- Megbolondultál? Az előbb még majd megfulladtál, most meg uszodába akarsz menni?
- Mit törődsz te ezzel? - morogta Sértett bácsi, és kereste tovább az úszónadrágját.
Innen aztán Sértett néni végeláthatatlan hosszú prédikációba kezdett. Hol rikácsolt, hol meg nyöszörgött mint a szekrényajtajuk. Jött a nej szájából rágalom, sérelem, ki nem vitt szemetesvödör, be nem ütött szög, meg szégyenfoltos alsógatya, minden. Sértett bácsi pedig arra gondolt, hogy majd egyszer az asszonynak is jól megmondja a magáét. Most azonban elmegy a gőzbe, hogy terve szerint ráijesszen az ifjabb Illetőre... Igaz, azt még nem tudja, hogy miként fog eltűnni míg az a tejfelesszájú segítségért rohan, de a villamoson kitalálja majd azt is. És Sértett László felderült, újra ragyogott, mint gyerekkorában, mire neje egy terccel magasabbra fogta.
Nem lett meg a keresett gatya, így hát Sértett bácsi visszabandukolt a fotelhez. Sértett néni abbahagyta a kíséretet, keze ismét megindult - megpörgette a csuklójához ragadt konyharuhát a lábasban. Bosszúsan nézte urát, majd a konyhácskába visszalépett.
Sértett bácsi még mindig mosolygott, ahogy visszaereszkedett a fotelbe. Arra gondolt, hogy mégiscsak jól lebuktatja majd az uszodaorvos a portást azzal a tévézéssel. Mert biztos, hogy tévézik! Minden portás tévézik! De az uszodaportás duplán megérdemli a lebuktatást, hiszen az ő helyén ül most.
Új hozzászólás