Szerte Gusztáv arcán az elmúlt napok keserűsége borongott. Lenézett a hídról, a folyam örvényeit kémlelte. 

- Most megváltozik minden - motyogta magában – Vége! 

És Szerte Gusztáv nem ugrott le a hídról. Az elmúlt pár évben fél tucatszor is megtette már. Mégis, legtöbbször kiúszott, vagy olyan is előfordult, hogy kimentették. A városka rendőrőrsén úgy ismerték már, mint a helyi zsebtolvajokat. Újságcikket írtak róla, sőt, egyszer elkapta önmagának megmentését is egy esti magazinműsorban.
   - Nincs dóga nekije, azé! – nyilatkozott egy idős néni
   - Vagy asszony kéne – így egy másik - Az kell ennek kérem, jaj, de a mai fiatalok… - és beszélt kisunokájáról.
   Tehát ott állt Gusztáv a hídon, és éppen úgy döntött, hogy most nem! Végül is minek? Mi változott vele? Soha semmi! Nincs az egésznek semmi értelme. De nem csak az ugrásnak, hanem úgy az egésznek. Töprengésében egy hang zavarta meg.

   - Na! Mi lesz? Ugrunk? 

Gusztáv hátranézett, mint rendesen, lassan eszmélt. Pár lépésre mögötte egy lány állt. Fekete, hosszú hajú, nem különösebben szép, inkább érdekes. De szeme úgy ragyogott, hogy Gusztáv zavarba esett tőle. 

- Ugrunk, vagy sem? - kérdezte ismét a lány. Szavai türelmetlenül hatottak, csak a hangszínén lebegett valami meleg, fátylas mosoly. Gusztáv ott azonnal beleszeretett e hangba. Ezer tű szurkálta, ahogy meghallotta. Egy „öm”, vagy valami hasonlót hallatott, aztán visszanézett a folyóra.
   
- Ez egy igen? – érdeklődött a lány. 

   - Nem… - szedte össze Gusztáv megmaradt szókincsét.
   
- Kár, azt hittem velem tartasz – lépett mellé a lány. 

   - Fölösleges – jött Gusztávból a tapasztalt bölcsek sommás hangján.

   - Dehogy az! Meglátod, sikerül! – így a lány, s közben levette válláról a vászontáskáját, nekitámasztotta egy oszlopnak. Ráhasalt a korlátra és széttárt kézzel megkapaszkodott benne. Nem sok kellett hozzá, hogy beleforduljon az alacsony korlátról. Egy dalocskát is dúdolt.
   - Te láttad a Titanikot?
   Gusztáv nem értette először mit akar a lány, de lassan mégis megfordult fejében a kerék.
   - Ja, azt a filmet?
   - Nem, a hajót! – nevetett a lány – Persze, hogy a filmet!
   - Ja, ja… láttam... És?
   - Semmi, csak eszembe jutott - és dúdolt tovább.
   Gusztávban felsejlettek filmjelenetek. A fiú meg a lány ott állnak a hajóorrban kitárt karokkal egyensúlyozva a magasban. Már akkor is rühellte az egészet. Biztos volt benne, hogy ilyen nincs.
   - Szerintem hülyeség.
   - Mi a hülyeség benne?
   - Az egész. Érzelgős baromság.
   Szerte Gusztáv a lányra pislantott, akit szemmel láthatóan meglepett a válasz. Felhúzott szemöldökkel kémlelte a fiú arcát. Gusztáv ettől zavarba jött, kezeit feleslegesnek érezte, zsebre dugta azokat, valami kapaszkodót keresett. Kulcscsomóját sikerült megtalálnia. Előrántotta, és megpörgette ujján párszor. Hihetetlen komikus volt.


   - Utoljára kérdem, jössz velem? - nézett fel a folyóról a lány. 

Gusztáv ujjáról a kulcscsomó elröppent. Bele a folyóba. Savanyú arccal nézett utána, nem is tudott hirtelen válaszolni, a lány pedig nevetett.


   - ... nem is tudom. Párszor megpróbáltam már, és...

   - Tudom - vágta félbe szavát a lány – Nagyon bírom az ilyen lökötteket… Érdekelnek...
   - Hogy? – nyökögte Gusztáv a víz fele pislogva.
   De mintha forgószél kerekedett volna, és összekuszált volna még jobban mindent. A lány felkapta a tarisznyáját, és a közelebbi hídfő fele szaladt.
   - Bocsi, szia! – kiáltotta vissza futtában.
   Pár méterrel odébb elszórt egy mappát, egy pillanatra megtorpant, de inkább futott tovább. A hídon egy-két autó haladt el, felkavarták a híd porát, s vele megbolygatták a földre zuhant mappát is. A mappából fehér lapok borultak ki, a könnyedebbek fel- felröppentek. Gusztáv ugrott a lapokat kapdosni, kiáltott a lány után is, aki csak szaladt le a hídról. Az egyik lap szállt a korláton túlra, Gusztáv talán már vetette volna utána magát, de egy kéz visszarántotta a híd kopott zöldes vasától.



***



Szerte Gusztáv a városka rendőrőrsén ült, és sokadjára mondta a vallomását. A grafikákat az a lány szórta szét, ő nem is ismerte azt a lányt. Ő ugrani ment a hídra, ahogy szokott, de most meggondolta magát. Éppen megfogadta, hogy soha többet... És erre jött az a lány.

   Személyi papírjai nem voltak Gusztávnál, de jól ismerték őt odabent, emlékeztek miről nevezetes a fiatalember. Hamar előkerült aktája is. Az őrsön nem tekintették megbízható személynek, és ezt előtte sem titkolták. Most sem akarták elhinni a meséjét. Legutóbb már elszállították elmeorvosi megfigyelésre is, de az sem hozott különösebb eredményt. Csak annyit állapítottak meg, hogy Szerte Gusztáv merő egy gubanc. „Orvosi talány, ha orvosi eset. De lehet, hogy teljesen normális, és nem orvosi eset.” - valahogy így foglalta össze az egyik tiszt.
   Most viszont az a kérdés, hogy ki az a lány? Gusztávot ez jobban érdekelte, mint a rendőröket, mivel az őt feltartóztató rendőrjárőr nem látott elrohanni onnan senkit.

   - Idétlen mese – förmedt rá az egyik. 

   - Ez így volt - jelentette ki újra és újra Szerte Gusztáv.

   - Nézze, jól ismerjük magát. Öngyilkossági kísérletek... Vallja be... Ne kapaszkodjon ebbe a hülyeségbe, mintha az élete függene tőle! Ugye lopta a grafikákat? Besurrant, elemelte, azt hitte a szárnyakat hajtogathat belőle. Ugye? – vihogott a másik.

   - Nem loptam.
   

Mikor véget ért a kihallgatás, Gusztávot elengedték, de másnap délutánra várták őt ismét. A grafikákat lefoglalták. Szerte Gusztáv pedig hazafelé vette az útját. A lépcsőházában állt a leveles szekrény előtt, s lakáskulcsát kereste. Eszébe jutott a kínos pillanat, mikor belepottyant a folyóba. Szerte Gusztáv nem volt boldog. Lakásajtajához érve vállal neki feszült , de az nem engedett. Öreg, bár masszív ajtó volt. Jó nagy talpast is adott neki, de csak a lába fájdult meg.
   - Szemét dög! – kiáltott az ajtóra.

***


- Segítsek?
 - 
Szerte Gusztávot kirázta a hideg. Ez a hang! Megfordult, és az ismeretlen lány mosolygott rá.
   

- Hogy kerülsz ide? - vetette neki Gusztáv megrökönyödve.

 A lány belekotort a tarisznyájába, majd előhúzta Gusztáv igazolványát. Felmutatta.


   - Megismered?
   
- Szép... – nézett megrökönyödve, és kikapta a lány kezéből az okmányt - Egész nap bent faggattak miattad! Normális vagy?
   
- Számít az? – és felnevetett a lány. Nevetése mint a ködfátylas rét felett lebegő napsugarak – ilyesmire gondolt Gusztáv. Könnyed és természetes volt, és valahonnan nagyon ismerős... Gusztávba belehasított a gondolat, mintha az anyja hangja lenne. Távolról és ködösen emlékszik csak rá, nagyon kicsi volt még akkor.
   - Ilyen nincs… - szólt csendben, közben újból nekifeszült az ajtónak. 

A lány finoman megfogta a fiú vállát.
   

- Hagyd, kinyitom!


   Gusztáv nem hitt abban, hogy a lány fogja felfeszíteni az ajtót, de nekidőlt a falnak, kimerítette őt a nap. A lány pedig egy hajcsatot meghajlított, nekilátott az öreg zárnak, s pár percen belül kinyílt az ajtó.
   

- Lenyűgöző a tudományod… Bravó! Sokat gyakoroltad?

   - Szépen köszönted meg... De nem nehéz ilyen régi záron. Megmutassam?

   - Kösz, nem kérek belőle - mondta Gusztáv és befordult a lakásba. A lány kint állt. - Gyere be! Jobb, ha én hívlak, mintha magadtól tennéd – és hüppögött egyet gúnyos nevetés gyanánt. A lány nem nevetett, csendben belépett.



***



A konyhában ültek, és tojásrántottát ettek. 


   - Miért akartál reggel ugrani? - kérdezte a lány.

   - Miért biztattál?


   A lány haja most laza kontyba volt rakva. Nyakára kendő volt könnyeden vetve. Torkának szép ívét nézte Gusztáv, selymes bőrét, rajta a kis anyajegyét, majd a kezét. A lány bal kézzel fogta a villát, és éppen hogy csak csipegetett valamit. A kenyeret is olyan aprón szakította, mintha hangyáknak akarná szórni a morzsákat. És lenyelte a falatot, mielőtt megszólalt.


   - Nem biztattalak. Hülyéskedtem.

   - Nem úgy tűnt. Ugrani akartál – vágta vissza Gusztáv mérlegelés nélkül.
   
- Dehogy akartam! És téged sem engedtelek volna! 
- De végül is mindegy volt neked, mert elrohantál… Akár bele is ugorhattam volna! Nem?

   - Nem! Tudtam, hogy nem lesz baj. Láttam a rendőröket.

   - Ők nem láttak téged… Rám akarnak akasztani valami hülyeséget. Te loptál?
   
- Dehogy loptam! 
- Loptál tőlem is! – erősített rá Gusztáv.
   
- Hát, tőled muszáj volt! – nevetett ismét a lány - Találkozni akartam még veled. Ez baj?
   Gusztáv fortyogott.

   - Nem. De nincs az a magyarázat, ami egy bűnt tisztára mosna.

   - Itt nincs bűn! Te tiszta hülye vagy!

   - Mi ez a baromság? A lopás bűn! Nem? Az átverés bűn! Sőt, még a bűn elhallgatása is bűn! És, és egy rendes ember nem tud ajtót kinyitni egy dróttal! 

A lány egy kicsit méregette a pillanatot.
   
- Legyen. És akkor te bizonyára bűntelen vagy.
 - 
Gusztáv hallgatott.

 - Nos?

   - Nem. Azt hiszem nem – fújta ki magát a fiú - De próbálok megszabadulni.
   
- Úgy, hogy beugrálsz a folyóba? Most komolyan, a hülyeség nem bűn?

 - A rántotta már elfogyott, a tányérokat félretolták, és Gusztáv egy üveg italt tett az asztalra. Jó ideig nem szólt, mintha nem is hallotta volna a lány kérdését.
   - Oké, miért vagy te itt?
   - Azt hittem… érdekelsz – mondta óvatosan a lány.
   - Ki? Én? – lepődött meg Gusztáv.
   - Szerinted?
   - … és miért?
   - Nem tudom…
   - Ez hülyeség, nem is ismersz…
   - Talán csak ezért érdekelsz. Nem?
   Gusztáv fogaskerekei a járműtechnikai múzeum pincéjéből származhattak. Olajozatlanul, hangosan nyikorogtak. 
- Nem az a módja, hogy lopkodsz. Sem az, hogy belekeversz mást is.
   
- Na,ezt tisztázzuk! Mondtam már, meg akartalak találni. Ezért emeltem ki a személyidet. De visszaadtam, nem? És nem akartalak semmibe se keverni! …és amúgy is itt vagy, nem?
   
- Holnap mehetek vissza… A francba! Semmi kedvem!

   - Nyugi, nem lesz semmi gáz! Ne parázz már!
   - Ne parázz! Ne parázz! Persze! Lopással gyanúsítanak! Bejött egy zsaru, és azt mondta, hogy bejelentették a lopást. Rajzokat keresnek. Na és mi volt előttem szétterítve az asztalon? Na mi?
   - A fenébe, az a mocsok! – fordult félre a lány, majd Gusztáv felé fordult – Higgyél nekem! Azok a grafikák az enyémek. Én készítettem őket!
   
- És akkor mi ez?
   
- Volt egy megállapodásom egy fazonnal. De nem fizette ki. Egyszerűen visszavettem! Jaj már, egy kicsit bízz bennem!


   Teljesen értelmetlennek tűnt, amit a lány állított. Semmi bizonyíték arra, hogy tényleg övé a grafika, hogy tud egyáltalán rajzolni. Persze talán kérhetné, hogy rajzoljon valamit… Hazugnak érezte a lányt. Ráadásul lopkod, ajtót nyit ki egy dróttal, és olyan, mint a köd. Ez sok. Ilyen nincs!

   
- És akkor miért rohantál el a rendőrök elől?
   
- Nem előlük rohantam.

   - Előbb azt mondtad, hogy megláttad őket, és elszaladtál…

   - Azt mondtam, láttam őket is. Nem azt, hogy megláttam, és elrohantam.

   - De akkor ki elől rohantál el? - 

A lány elhallgatott. Gusztáv a fejét ingatta. 

- Lopsz és hazudozol. A legjobb lenne, ha a rendőrségen elmondanál mindent, és engem pedig békén hagynál!
   Csend volt. A lány oldalra nézett. Majd vissza, Gusztáv szemébe. Vonzása a folyónál mélyebb volt, azonnal beleugrott volna Gusztáv. Lépett is felé, már átfordult a korlátain, de nem zuhant. Szégyellte magát, hogy támad, miközben ölelni szeretne. De nem tudta megtenni, nem tudta elengedni a korlátot. Átkozott egy érzés!

   - Rendben – mondta csendben a lány, és felállt az asztaltól - Köszönöm a rántottát.
   - Most hova mész? - kérdezte Gusztáv.
   
- Haza.

   - Miért?
   
- Nem hiszel nekem.

   - Te hinnél magadnak?

   - Neked hittek a rendőrök?
   
- De én tényleg nem hazudok, és sosem lopok!

   - Én sem! - vágta vissza a lány, és magára hagyta Gusztávot.

   - Hé! Hol laksz!? Mi a neved? Hátha kell a ... - De a lány már nem volt sehol.
   
Szerte Gusztáv agyában a fogaskerekek csak rendesen, kellő lassúsággal mozdultak, és mire a végtagjaihoz ért a hajtáslánc, már késő volt. Akkor felpattant, a bejárathoz rohant, és csak nézett a lépcsőház sötétjébe. Legszívesebben üvöltött volna, vagy belevágott volna az ajtófélfába. Persze nem tette. Nem szaladt a lány után, lábai lecövekelték őt az ajtóban. Eszébe jutott a híd, hátha most sikerülne. Aztán eszébe jutott, hogy olvasott egyszer valakiről, hogy még meghalni sem tud. Ilyen lenne ő is? Ahogy kioldódott lábából a görcs, visszament a lakásba, s elnyúlt az ágyán. Behunyta szemét. Kereste a reggeli pillanatokat. Azt, ahogy odajött a lány, ahogy akkor elszaladt. Látta a járdán szétszóródó fehér lapokat. De ha nem a rendőr elől szaladt el a lány, akkor ki elől? Ki jött még arra? Autók. Milyen autók? Kiszállt valaki? Na és mi van, ha kleptomániás a csaj?
   Végül elaludt. Úgy ahogy volt, ruhástól, cipőben, az asztalon száradó kenyérrel, tányérban aszalódó tojásrántotta maradványokkal, félig kiivott poharakkal, égve hagyott villannyal.



***



Másnap összetörve ébredt. Lába, keze, háta, feje fájt. Nagy nehezen összepakolt a konyhában. Közben végiggondolta az előtte álló napot. Azt tudta, hogy a rendőrségen csak az igazat fogja mondani, ha hisznek neki, ha nem. Mert csak egy igazság van, és az kizár minden más igazságot. 
Pakolás közben alaposan körbe is nézett, hátha ottfelejtett valamit a lány, amivel ő az igazát bizonyíthatná. Pár hosszú hajszálon kívül nem talált egyebet. Manapság már tudnak déenessel is azonosítani – gondolta. Majd elfogta a szégyenérzet. Ő egy gyáva, utolsó senki. Szarakodik itt, mentené a bőrét ilyen piti tolvajlásban is. Ki ő egyáltalán? De a francba is, az igazság számít egyedül, nem!? Nem azért akar bizonyítékot, hogy a bőrét mentse, hanem az igazság miatt!



***



Fél háromra rendelték vissza az őrsre. Pontosan érkezett most is. A tiszt nem volt a helyén, így a fiú leült a folyosón. „Piszkálás van, pontosság nincs… Nevetséges az egész.” – morgott magában. 


   - Szerte Gusztáv?


   Gusztáv felkapta fejét, az egyik tiszt közeledett felé a folyosón.
   

- Kérem, fáradjon be az irodába!


Gusztáv csodálkozott a hangnemváltáson. Bizalmatlanul lépett be az irodába. Azt gondolta ez valami trükk. A tiszt hellyel kínálta. 

- Tömör leszek: önnek igaza volt! Megszüntettük az eljárást. Nincs gyanú sem! - mondta a rendőr derűs arccal, majd visszafogottabban folytatta - Ha panasszal kívánna élni…

   - Nem - szólt közbe Gusztáv - Panasszal nem... De miért?

   - Az ügy sértettje visszavonta a feljelentést. Nem loptak el tőle semmit, félreértés volt az egész. Már el is vitték a ...
   
- Az ügy sértettje? - hőkölt vissza Gusztáv. 

   - Igen.
   
- Ennyi?

   - Igen.
   
- Nem én vagyok az ügy sértettje?

   - Hogyan? – mosolygott rá a rendőr.
   - Tegnap maguk nem hittek nekem!
   
- Ezért mondtam, ha panasszal kíván élni, van módja rá.

   - Nem. Ez nem panasz kérdése. Én sosem hazudok! Maguk meg nem hisznek nekem!

   - Fiatalember! Ez munkahelyi ártalom! – nevetett a tiszt.

   - Ez nem ártalom, hanem ez, ez bűn!
   - Még egyszer mondom, ha panasszal szeretne élni…

   Szerte Gusztáv legyintett, és felkelt a székből. Az ajtó felé indult. A tiszt szó nélkül hagyta. A fiú fejében megfordult az elmúlt huszonnégy óra. Furcsa módon megkönnyebbülést sem érzett. Szarakodás volt az egész. Hazugságok, lopások, átverések, hitetlenkedések, sértődések sorából állt a nap. És most azt magyarázzák, hogy ő nem is sértett. Még jó, hogy egyszerűen kiderült az igazság… Kiderült? No nem! Ez lenne az ő igazsága? Miért nem tesz már itt rendet valaki? Mit bánta volna, ha Zeusz csap le villámokkal, és széthasít mindent, de tegyen végre igazságot valaki ebben rohadt életben! Valami fafej elkeverte pár rajzát, feljelentést tett, megtalált, és az ő életével meg itt szórakoznak! És mi van a lánnyal? Egy szóval sem említették! Persze, mert semmi köze ehhez az egészhez! Egy hazug, bujkáló tolvaj. És tudja a lakcímét is, tudja, hogy nincs otthon - lehet már ki is pakolta a lakását a haverjaival… Meglódult az ajtó felé, rohant volna haza. Kint az utca melege megcsapta. Az utolsó lépcsőfokon megbicsaklott a bokája, és elterült a földön. Lihegve érte utol a tiszt, az segítette talpra. 


   - Jól van? Nem ütötte meg magát? - Gusztáv megingatta a fejét, mire a tiszt - Ezt elfelejtettem odaadni! Megkértek, hogy feltétlen adjam át - és Gusztáv kezébe nyomott egy nagyméretű borítékot.
   

Szerte Gusztáv forgatta a borítékot, írást nem látott rajta. Sántikálva elindult, bokája nagyon fájt, alig tudott rálépni, felszisszent minden lépésnél. Botorkálása közben felbontotta a borítékot. Egy grafika volt benne. Híd, két alak rajta. Néznek lefelé. Éppen valami hullik le a hídról. A sötét alak pedig átöleli a másikat. Nem, nem is öleli – hajolt bele a grafikába Gusztáv – valamit kiemel a másik zsebéből…
   Ahogy megértette Szerte Gusztáv a történteket, abban a pillanatban megsemmisült. Szürke élete egy képben tömörödve kipergett keze közül, mint a hamu. Foszlányai átlibegtek a városkán, amerre csak sántikált. Egyik utcácskáról a másikra, kis tereken át. Majd a kis park ténfergett el mellette. A park szélén a presszóból harsány kacagás hallatszott, amott meg mintha szúrós szempárok lesték volna. A templom előtt megriadtak tőle a galambok, szétreppentek előtte, és az egyik éppen a nadrágjára szemetelt. A városi busz bezáródott az orra előtt, majd a sarkon viháncoló gyereksereg taposta a földbe. Vitte a sötét ár, és egyszer csak a hídon találta magát. A nyugvó Nap pengéje a folyócska nyakát vágta éppen. Gusztávnak is lelógott a feje, épphogy tartotta valami, talán leszakadt volna magától is, ha nem támasztja meg kezével a hídkorláton. Arcán az elmúlt napok keserűsége borongott. „A hülyeség is bűn!” – motyogta magában, majd dühödten fakadt ki. Megmarkolta, tépte rángatta a szilaj vaskorlátot, és üvöltött: - A hülyeség is bűn!
   Nem volt elég neki, még hangosabban ordította, ahogy csak a torkán kifért. Markolta, rúgta a korlátot, akarta, hogy még jobban fájjon a lába, és csak üvöltött az égre, a vízre: - A hülyeség bűn! A hülyeség bűn!
   A híd alatt egy hajó haladt el éppen, alig fért el alatta. A fedélzetén matrózok harsányan röhögtek, és kiabáltak vissza – Akkor te életfogytot kapsz, öreg, tutira!
   Gusztáv meg ordított és öklendezett már az erőlködéstől. Két kézzel csak rángatta a korlátot, mint aki megőrült. És egy pillanat múlva átfordult. Keze kitekeredett. Kapaszkodott, le ne essen. Mint egy madárijesztő, olyan volt. Már fájdalmában üvöltött. A matrózok sem röhögtek tovább, ők is segítségért kiabáltak felfele a hídra, kifele a partra, és megszólalt a hajókürt is. De rájuk sem hederített senki. Gusztáv egyre ordított. Nagyon rosszul fogta a korlátot, súlya húzta lefele. Visszhangzott fülében a reccsenés is, ahogy átfordult. A nagy lomha hajó kiúszott a híd alól, komótosan de tehetetlenül távolodott. Gusztáv a másodpercekkel küzdött, már visított, mint egy malac. Nem tudta ki kulcsolja markát még a korlátra. Érezte, ahogy karja egyre erőtlenebb lett, vállában a fájdalom pedig egyre elviselhetetlenebb lett. El kéne engednie valahogy. De tudta, ha így belezuhan a folyóba, nem lesz képes kiúszni. Majd mintha lelassult volna, és mintha megállt volna az idő. Borostyánba kövült minden érzése, fájdalma, gondolata. Egy volt minden. A vaskorláton már nem érezte a rezgést, ahogy elrobognak a hídon az autók. De mindegy is már, egyre hatalmába kerítette, hogy mindegy is... Elzsibbadt a keze. Közben két matróz leugrott a hajóról, és egyikük a part, a másik a híd felé úszott. Gusztávnak közben egyszerű lett a világ. Megszűnt a fájdalom is. Már nem üvöltött, csak nyöszörgött. Karját forróság öntötte el, lelkét nyugalom. Rájött, a lányt szeretné látni még. Meg szeretné ölelni. Legalább egyszer. Alkudozott magában. Még egyszer… kérlek… Megkeresem… ígérem!
   Elhagyta az összes ereje. Keze eleresztette. Egy évezrednek tűnt a zuhanás. Gyönyörűséget érzett. Ezért volt mindez az elmúlt években, most már tudja. Hihetetlen ez csend, és olyan mindegy minden! Az ijedt képű matróz ott lent, a másik ahogy teker befele, a hídon a nénike, kis kutyájával, a hajó oldalában az a tátott szájú fazon, a parton az az anyuka. Mindet nagyon szerette, és elmondta volna mindnek...
   Pont a matróz orra elé csapódott be. A másik matróz is visszafele úszott már, látta, hogy nem éri el amarra. Kihúzták, és kiterítették Gusztávot a parton. Kiugrott mindkét válla, és mint egy partra vetett, eláztatott rongybaba, úgy nézett ki. Az egyik matróz a pulzusát kereste, lélegzetét figyelte. Majd felállt.
   - Nagyon hülye ez a gyerek! Tuti belefulladt volna…
   - Basszameg, ma vettem fel tisztán…
   - Hívd a mentőket inkább.
   - Te könnyen vagy baszod, a feleséged mossa a cuccaid.
   - Baromarcú, tavaly elváltam, nem? Na, hívd a mentőket!