Úton voltam, amikor ez a kép készült. Úton volt ez a kisfiú is.

Ezt a képet az maratoni rádióadásomban is említettem. Nagyon mélyen megfog ez a kép. Lehetne egy filmből kiragadott pillanat is. Az a furcsa az egészben, hogy attól szürreális a dolog, hogy figyeljük, hogy a srácnak megjelenik-e a tükörképe a tükröződő üvegen, és megjelenik, de nem ott, ahol mi várjuk, nem ott, ahova az oszlop és a tetőn lévő lámpák sora visz minket. Ott van egy másik szereplő, aki szintén ránk néz, vagyis mintha egymást néznék ezzel a sráccal. Olyan élmény, mintha a kisfiú belenézne a tükörbe, és egy 20 évvel későbbi önmagát látná viszont benne. Ettől az egésznek van egy olyan érzete, hogy ez a gyerek most itt utazik, és mire visszajön, addigra már megöregedett. Az elvesztett fiatalságnak, a kamaszkornak van egy ilyen bizonytalansági érzete, amikor az ember vágyik is arra, hogy felnőtt legyen, de fél is attól, hogy elveszíti a szabadságát, amit a gyerekkor jelent, amikor már felfogja, hogy van mit vesztenie, és azt is felfogja, hogy ezt el fogja veszteni. Valami ilyesmiről szól ez a kép, és az tökéletesen jó, hogy sikerült úgy megcsinálni ezt a képet, hogy nem bukik le az alkotó, hogy a megfigyelés abszolút pontos, hogy attól függetlenül, hogy a gyerek a kép elején bemozdult, a háttér rendben van, jól követhető minden, ezért egységessé válik. A szituáció is érthető, hogy ez egy repülőtéri helyzet. Kevés ennyire összefogott Gyerekkor leckét kaptunk, mert ez egy nagyon jó szimbólum. Még az Utazás, megérkezés leckébe is tökéletes lenne. Kriszta, én azt gondolom, hogy neked ilyesmikkel kell foglalkoznod, mint ez a kép, vagy például az Éjjel c. képed, amiről már beszéltem. Ezek nagyon-nagyon erős üzenetek, várom a folytatást. (hegyi)
értékelés: