Annyiban pontosítok, hogy nem a fizikai közelség az, ami elsődleges - lehet, de nem szükségszerű - hanem az érzelmi, tehát az, hogy azt az érzetet élje át a néző, hogy ott van a szobában ő is, részese valaminek, egy rítusnak, vagy egy szituációnak. Talán így, nem?
Egyszer régebben írtál arról, hogy az mennyire nem jó, különösen utcai fotóknál, ha érződik, hogy a fotó messziről, készült teleobjektívvel, nem visz a kép közel az eseményhez. Az intimitás helyett lehet, hogy itt is a közelség lenne a megfelelő szó, felfogható úgy is, hogy a közelség hiánya az amiről írsz. A két dolog szorosan kapcsolódik egymáshoz.
Ebben igazad van. Az intimitás nem jó szó, de perpillanat én se tudnék jobbal előállni. Volt nekünk régen, még Andrásnál aktfotó táborunk. Valahol a bugyrok mélyén megtalálhatóak a képek is. Az első pár óra idétlenkedés volt, be is kalkuláltuk. És volt, akinél ez másnapig is tartott. Nyilván, ott élesebb volt a kérdés, hogy a saját döntése volt, hogy eljön, akkor minek jött, kukkolni? Itt ez nem merül fel.
Hogy kinek milyen lökés kell, egyedi. Ezért is ajánlottam fel, hogy aki elakadna, jelezzen és személyesen, mailban folytassuk, hogy én érthessem, hol a baj, ő meg érezhesse a védőhálót. De hát ezt ismered. Na, várom a jobbra-balrát. :)
Nekem ez úgy fordítódik, hogy igazi intimitást szeretnél, de senki nem közelíti elég gyorsan ezt a célt mert fél, hogy átcsúszik a ló túlodalára. Mint Géza haverom aki igen szar körözötteket csinált éveken keresztül, aztán egyszer kicsit be volt rugva és megcsúszott a kezében némelyik fűszeres üveg, és eléggé jó lett a végeredmény. Csak persze itt kinek-kinek más egyéb lökés lenne a jó, a franc tudja mi. Majd gondolom kiderül idővel. Addig meg marad az apró állítgatás jobbra-balra hátha így vagy úgy jobb lesz.
Abszolút értékelem a humorod, ezt már mondtam, és félig már meg is van a feladat. De csak félig. A mutasd meg magad, mit, hol és hogyan, ez nincs teljesítve. Valami fontosat szeretnék elmondani, ami nem csak neked szól, és remélem, mindenki olvassa. A humor kurva jó tanulási motor. De biztos tudod, milyen, amikor a humor nem áll le, amikor már megvolt, oké, és el kéne jutni a valódi katarzisig, de még mindig a humor jön, és jön, és egyszer csak az ember olyan furán érzi magát, szeretne valamit elmondani, átadni, el se akarja venni a kedvet, dilemmában van. És sok esetben ezt érzem, amikor valami téma felkerül, nem csak ide, hanem az egész térre igaz ez, és mindig valaki valahogy ki akarja kerülni. Hogy ez azért van-e, mert zavarban vagyunk egymás előtt, vagy másért, nem tudom, de bevallom, elpocsékolt idő. Célt tévesztettnek érzem magam ezekben a helyzetekben. Minden adott ahhoz, hogy a dolog jól működhessen. És felteszem ilyenkor a kérdést, hogy én szúrom el vajon? Nem kéne görcsölnöm azon, hogy haladunk-e bármerre is, hagyni folyni a dolgokat? Nem tudom, és ebben tényleg kéne a segítséged, segítségetek, hogy mi lenne a célravezető. Én ha kell, vér komolyan bohócot is csinálok magamból, ha az kell ahhoz, hogy átmenjen valami infó, de ehhez én kevés vagyok.
Szóval bocs, kiöntöttem ami bennem van, százszor aláhúzva, hogy jó a humorod, és hogy nem csak rád vonatkozik, el is fogadom, ha arra szavaztok, hogy szabad legyen a gyeplő, csak én akkor ebben nem tudom a magam örömét megtalálni. Van még pár nap a feladványomból, tudom, hogy nem a legegyszerűbb, mert ahhoz erő, idő és kedv is kell, hogy komolyan lehessen venni, és lehet, hogy a csillagállás is beleszól, de én nem tudok, pontosabban nem akarok megúszós feladatokat adni, még akkor sem, ha ezzel jóllehet én magam rontom el a ti játékotokat. Várom a folytatást. Hátha.
Alapból jót derültem ezen a képen. És az sem elhanyagolható, hogy a kép kapcsán feljöttek leírásra kerültek az alábbi gondolatok. Tisztább el a helyzet. Szóval köszi a derűt is meg az értetést is.