Ahogy Szilárd írja, elkezdtünk egy munkát, elkezdtünk beszélni arról, és fölfejteni közösen azt, hogy mik a képnyelv és a verbalitás, a képnyelv és a matematika határvonalai, valamint azt, hogy ezek hogyan viszonyulnak egymáshoz - melyik mit bír el és melyik hogyan üzen. Most ott tartunk, ami ezeknek a rendszereknek az egymáshoz való viszonyában és hangsúlyaiban föllelhető, jelen pillanatban. Nagyon örülök annak, hogy Szilárd ebbe a játékba bekapcsolódott. Ez azért nem egy 2 személyes játék, de abban maradtunk Szilárddal, hogy azokat a képpontokat mutatjuk meg, ahol már felvetődik valami sűrített érzelem, vagy kérdéskör. Van egy verbális humor a képpel, ami igazolódik azért a képmezőn belül is. Örülök annak, hogy az általam feltett fotó visszhangot tudott verni és van aki erre gondolkodott és elkezdett valamit csinálni – ezeket a képeket azért töltöm fel, hogy magam is megmérjem a saját gondolataimat illetve azt, hogy esetleg elindít valami gondolatot másoknál. Ami a tárgyi világát illeti ennek a képnek, egy átgondolt üzenetet kapunk. Mindenképp jó az, hogy mindez a fekete-fehér által kordában és kézben van tartva és a tömegelhelyezés is rendben van. Olvastam a kommentben Gábort, hogy ő forgatna – én biztos nem, mert ez az átlós elrendezés az, ami dinamikát ad ennek az egésznek, bármilyen másik irányból megközelítve ez a dinamika megállna, mert most itt ebben az átlóban mozogva, mint egy pingpongnál, ide-oda pattog a belső feszültsége ennek a képnek. Én úgy gondolom, hogy egy fontos lépést tettünk az önismereti úton is és azért ez technikájában is egy érdekes kérdés. Tehát az önmegfigyelésnél a tükröződéseknek óriási szerepe van, de annak is, hogy mindezt hogy tudjuk esztétikai formába csomagolni. Erről viszonylag keveset beszélek, mindig csak megemlítem, hogy esztétika, esztétika, de mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy egy képi történet akkor válik időtállóvá, ha nincsenek benne szélsőséges eldolgozatlanságok, elvarratlan szálak, amik kizökkentenek egy hangulati ritmusból. Nem csak akkor beszélhetünk esztétikus dologról, amikor valami szép, csak és kizárólag pozitív, a kor szellemének és elvárásainak megfelelő (divat, szociográfia) üzenetet kapunk. Ennél a képnél az esztétikai rendet a kanál ívei, formái, csillanásai, rajzolatai adják és ezekkel a visszhangszerű ritmusokkal létre jövő belső kohézió. Nyilvánvaló ebbe beletartozik az, amit sokszor mondtam, hogy mindig a legvilágosabb rész, amit a leginkább közel érzünk magunkhoz, legfontosabbnak tartunk a képen - arra fogunk figyelni. Itt most ez egy jó ritmus, hogy itt tulajdonképpen kettő ilyen van. Az egyik a kanál belső tükröződéseiben megjelenő szereplő, a másik a kanál nyele. De a kettő között is egyértelműen jól visszafejthető, hogy mi a fontos (a kanálban megjelenő figura, mert nagyobb tömeg és a kompozíció ezt mutatja). Ami a kép bal oldalán lévő nagy fekete tömeget illeti, szerintem erre abszolút szükség van, a kép jobb oldala miatt. Valaminek ellensúlyoznia kell azt a tömeget, ami a kép jobb oldalán, mint ritmusban tartott fénytani helyzet létre jött. Tehát nekem ez egyértelmű. Ami a kép alsó részét illeti, valóban egy fél ujjnyi hely még nem ártana, hogy ne legyünk ennyire kifutva a kép széléhez. Egyébként az irány abszolút jó. Szilárddal abban maradtunk, hogy dolgozunk tovább, én azt mondom egyébként, hogy aki újból felveszi az önportré szálait, az ebbe a munkába bekapcsolódhat. Mik ezeknek a képeknek az alapkérdései, mire várjuk a választ? Ki vagyok, hol helyezkedek el, mi érdekel, milyen viszonyrendszerben tudok magammal dolgozni, mit gondolok magamról, hol vannak a határaim, azok mennyire képlékenyek és mozgathatóak. Ha ezekre a kérdésekre elkezdünk válaszokat keresni és itt abszolút képi válaszokról beszélek, akkor azt gondolom, hogy ez a kép egy óriási lépés. (hegyi)
értékelés: