Nézem ezt a képet Bandiról, és előjönnek régi emlékek, a táborokról. Beszélgetések, fotózások, vitatkozások, bohóckodások, vagyis nagyon sok kellemes élmény. És most azt kéred Zsolt, hogy elemezzem ezt a képet. Nem tudom. Nem csak azért mert elfogult vagyok, hanem azért is, mert minden okosságot amit Én el tudnék mondani, azt már megtetted a kommentedben. Néhány gondolatot azért még hozzátennék: szerintem jól megfigyelhető ezen a képen a szerencsés világítás, vagyis eléggé kiegyenlítettek a fények, nincsenek durva árnyékok sem az arcon, sem a háttérben, ideális ez a szórt fény a portrézáshoz. A másik amin megakadt a szemem, az a Bandi tekintete. Ha valaki ismeri legalább egy kicsit is, az tudja, hogy ha lát egy kamerát azonnal elkezd szerepelni, így aztán megfogni az igazi arcát nagyon nehéz. Úgy tűnik, hogy most neked tökéletesen sikerült egy mimikamentes képet létrehozni. Gratulálok! Legközelebb a Jóskáról is szeretnék egy ilyen képet látni. :) Három krumplivirágot javaslok. (Mácsai Ferenc)
értékelés:
Ezen a képen is jól ki lehet próbálni azt, amit Zsolt szokott mondani, hogy takard le a szemét, majd a száját. Ha csak a szemét nézem, akkor ott van benne a játékosság, hogy mindjárt esik bele a bohóckodásba, sőt a két szem között is különbségek vannak. Ha viszont csak a szájat nézem, akkor az már komolyabb, nem olyan vicceskedő. Lehet, hogy a ruháját fogó kéz a kulcs, onnan ez a kettősség.
Szóval nekem tetszik, és üdv Andrásnak.
Annak, hogy szemből vagy félprofilból, én nem tulajdonítok jelentést, ez inkább helyzet, fényfüggő, hol mi él meg, mi működik. Vagyis inkább forma. A 3 képpel együtt készített portré előbb készült, aztán felvette a kapucnit, majd kértem, vegye le, ekkor készült a kép.
Amit én tudok a portrékészítésről, az viszonylag egyszerű. Két fő irány van. Az egyik, amikor nincs készülés, nem kötelezően tudod, kiről van szó, nem éled magad bele, azaz van egy modell, aki valamilyen szituációban jelen van, erős jelenléttel - mesél, előad, beszélget, tevékenykedik - és itt keresel ebben az idővonalban egy neked tetsző pillanatot, amikor exponálsz. Ha határozott a gesztus, születhet belőle jó, kifejező kép, és ha megvan a rutin, akkor ez arra is elég lehet, hogy hiteles is legyen a kép. Nem könnyű.
A másik irány, hogy ismered a modellt, készülsz belőle, felfogod a történetét, klasszikus portrézás szerint keresel egy helyszínt, egy pózt, szitut, tehát teremtesz egy helyzetet, amiben aztán szintén vársz, hogy történjen valami, amit előre mondjuk elgondoltál. A szereplő tudja, hogy fotózzák, ezért akarva-akaratlanul befolyásolja a helyzet, vagyis "játszik", a belső képéhez próbálja igazítani a külsőt. Ha ezt elfogadod, akkor olyan portréd lesz, ami attól függően hiteles és/vagy sikeres, hogy a modell mennyiben akart együttműködni veled. Leképezed azt, amit ő szeretne.
Nos, ennek a problémának megoldása az, ha kizökkented a modelled a szerepéből, akár szóban, akár cselekvésben. Kiveszed Churchill szájából a szivart és exponálsz, amivel egyrészt eléred, hogy kizökken a szerepéből, másrészt a szivartalan arc is szokatlan lesz. Itt ebben az irányban indultam el, kerestem egy olyan szituációt, ami ad teret a játékra, a szereplésre, majd egy ellentétes instrukcióval - vedd le a kapucnit - megpróbáltam a folyamatot megakasztani annak reményében, hogy ezáltal csökken a kontroll és előbújhat valami. Hogy sikerült-e, majd kiderül.
Második portré Tőled, amit Andrásról látok most, és számos kérdés felmerül bennem... Figyelve a fotográfiai párbeszédeteket, feltűnt, hogy Te mindkét esetben szemből, András meg kicsit oldalról lőtt. Művészi megközelítések, mondandók, vagy véletlen? Aztán érdekes ez a mozdulat is itt... Mit jelent ez? Valami eszébe jutott Andrásnak, vagy le akarja venni a fejfedőjét, vagy kapaszkodik? (értsd úgy, hogy mondjuk ez egy színészi játék?)
Feri, köszönöm, valóban nem egyszerű portrézni akkor, amikor a modell nem csak abban érintett, hogy alanya egy helyzetnek, de alkotóként is, szereplőként is, az idő a megoldás, azt is érzem, csakis az idő.