Az a helyzet, hogy ez egy olyan kép, ami így, ebben a formában valószínű, hogy a kép készítőjének, és az azon szereplőknek is nagyon fontos érzelmileg, ugyanakkor, mint fotográfia, nem éri el azt a szintet, ami azon kívül, hogy a családi albumba kerül, egyéb elvárásoknak is megfelelne. Egyrészt, mert elég rendesen belevágtunk az egyik főszereplő fejébe, nagyon szűkre van ez az egész véve, másrészt pedig elég problémásnak érzem azt, hogy nem egy szerkesztett, nem egy végiggondolt, nem egy előre lejátszott történetet mutatunk, hanem esetleges ez az egész pillanat. Én elhiszem, hogy a nagyi felkapta ezt a kiskutyát, épp megszeretgette, és ez egy kedves pillanat volt, amit meg kellett ott örökíteni. De ha valamit az örökkévalóságnak akarunk közölni, akkor érdemes lenne odafigyelni arra, hogy milyen háttér előtt dolgozunk, hogy milyen pózban örökítjük meg a szereplőket, hogy nem vágjuk le a másiknak a fejét, és ha már ezt a pózt akarjuk mutatni, akkor az az ölelő kar szerepeljen már valamilyen módon azon a képen. Az, hogy önmagában körbevágjuk a kutya fejét, nem lesz elegendő. Visszaadtam ismétlésre. (hegyi)