A képnek a pozitívuma az, hogy nagyon jó pillanatban kapott el egy tánclépést, egy táncritmust, nagyon szép a ruha esése, a kéztartás. Azzal, hogy mi van a háttérben, nem nagyon tudunk mit kezdeni, mert ha ott vagyunk egy ilyen fellépésen, akkor az adott szituációs helyszín határozza meg azt, hogy mit fogunk látni. Egészen biztos, hogy ez mást mutatna egy kőszínházi produkcióban, de a dolog így is tökéletesen rendben van, és működik. Nekem egy kicsit sok az, ahogy ez a kép vágásra került. Minden benne van, de annyira kitámasztjuk úgymond a képhatárokat a szoknyával, a kézzel, főképp oldalirányban, hogy ezzel a mozgást is kalitkába zárjuk. Valószínűsítem, hogy ennek az oka az, hogy a színpadon, vagy a háttérben olyan zavaró momentumok voltak, amik csökkentették volna ennek az egésznek a hatását, úgyhogy úgy veszem, hogy ez egy kényszer szülte megoldás. A gesztus jó, a pillanat is jó, és a tánc leckében megfejtésként jól működhet. Tudomásul véve a szituációból adódó kényszerhatásokat, megvan a 3 csillag. De azért arra figyeljünk oda, hogy ha nem muszáj, akkor ne vágjunk ennyire szűkre. (hegyi)
értékelés:

A problémám a képpel ugyanaz, mint amit egyébként talán néhány elemzéssel ezelőtt elmondtam, és talán éppen Tibornak, hogy ha valamit nagyon körbevágunk, akkor elveszik az egésznek a hangulata, az atmoszférája, az üzenetjellege. Miért van az első kerékpárosnál a kerékbe belevágva? Nem értem. Miért megy ki ő a képből? De kimehet, ez is lehet egy irány, ugyanakkor, ha az a kérdés, hogy valakit elveszítünk, mert kihalad a képből, akkor ennek egy határozottabb üzenetnek kell lennie. Ahhoz ez túl vidám. Honnan tartanak hová? Ez egy jó kérdés, hogy vajon ez kiderül-e? Ez egy kedves családi helyzet, de ennél azért nem sokkal több. Megint azt kérném számon, hogy miközben a mozgás lekövetése megvan, és mint tanulmány elfogadható, de ennél még egyelőre nem léptünk tovább, és azt kérném, hogy ezen is egy kicsit gondolkodjunk el, hogy hol fog majd bekapcsolódni ebbe az üzenet, mert üzenetet egyelőre nem kaptunk. 1 csillag azért, mert bár a lekövetés viszonylag pontos, azért hagytál kifutni a képmezőből egy hajszálnyi bicikligumit, és erre azért érdemes odafigyelni. (hegyi)
értékelés:

Azt szeretném elmondani ennél a képnél, és ez egyébként nem csak erre a képre vonatkozik, hanem általánosságban is érdemes rajta elgondolkodni, hogy a kép határaival, a képkerettel mindig kijelölünk egy teret, és a történet ezen a kereten belül zajlik le. Hiába van az, hogy a képkeresőn kívül is érzékeljük a teret akkor, amikor a képet elkészítjük, de a nézőnek az, amit a képkereten kívül tapasztalunk, az nem fog átjönni, az nem lesz a képen. Tudom, hogy ez evidenciának tűnik, mégis azt gondolom, hogy a legtöbbször ott csúszunk félre, hogy tudat alatt azt gondoljuk, hogy ott van a képen, miközben határozottan levágtuk, és az, ami a képkereten kívül rekedt, csak az emlékezetünkben van meg. Mindegy, hogy egy portréról van szó, vagy egy szituációról, vagy egy riportról, a lényeg az, hogy azzal, ami a képkereten kívül történik, a néző nem fog találkozni. Itt van most ez a kép, látunk egy mutatványost, de nincs kontextusba helyezve, mert nem tudom, hogy ez hol történik, hogy miért, hogy mikor, és ezért a hangulatból nem kapok semmit. Kapok egy figurát, akit ez a luftballonforma körberajzol, mellette még látok egy nőt, aki valakit néz a képkereten kívül, de nem lehet tudni, hogy kit, és mindez így együtt nem tudja átadni azt a hangulatot, azt az élményt, amit a valóságban Tibor gondolom átélt, hiszen azért kattintotta el a képet. Ennek megvan az ellentét párja is, amikor túl sok minden kerül a képre, de most ennél a képnél nem erről beszélünk. Tehát, ha azt kérdezzük, hogy mi a helyzet ezzel a fotóval, akkor az első és legfontosabb probléma az, hogy annyira szűkre, annyira körbe van vágva, hogy nem ad magyarázatot a történésre, arra, ami a képen megmaradt.
   Asszociatív, párhuzamos emlékképem az, amit most mondok, mégpedig, hogy a nővéremnek volt egy füzete, amibe a kedvenc képeit vágta ki a Magyar Ifjúságból, az Ifjúsági Magazinból, az Interpress Magazinból, meg a fene tudja még mikből. Ezek a képek színészekről, zenészekről, divatról szóltak, és mivel a füzet lapjainak a mennyisége korlátos volt, ezért igyekezett egy lapra minél több mindent betenni, és csak azt hagyta meg, ami neki fontos volt. Ha a zenekarból a gitáros volt neki a fontos, akkor nagyjából a gitárost, ha egy színész volt a fontos, akkor a környezetből amit lehetett, azt levágta, és a színésznek csak a feje volt meg, vagy ha jó pasi volt, akkor akár a teste is. Létrehozott egy kollázs technikát, és a maga suta módján ez a füzet, mint kordokumentum működött, de a képek integritását, belső kohézióját tönkretette.
   Azért mondom ezt el, mert sokszor találkozom olyan helyzettel itt a Látszótéren is, de egyéb képi megoldásoknál is, hogy van egy fő motívum, ami fontos nekünk, ám mivel nem nagyon törődtünk a környezettel, ezért vagy utólag levágdossuk róla a feleslegesnek ítélt sallangot, vagy már eleve a kép készítésénél úgy döntünk, hogy egészen közelre megyünk, hogy egészen közeli képet csinálunk csak arról az eseményről. Főképp egy kültéri helyzetnél, egy ilyen előadásnál fontos az, hogy az atmoszférából is kapjunk. Itt most, ahogy látom, az ollóval vagdosás esete forog fent, mert hát ilyen képarány ritkán létezik, és én ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni, sem mint humor, sem mint bármi más, hogy miért van lefényképezve egy fiatalember ebben a formában, mert ez így önmagában nem érdekes. Ez csakis arra elég, hogy felidézhessünk egy emléket, és esetleg kellemes perceket tudjunk később magunknak szerezni, vagy mesélni tudjunk róla, hogy képzeld, kint voltam a Városligetben, és akkor ott az és az történt, és utána erre és arra mentünk, és fagyiztunk. Elmondunk egy sztorit, és illusztrációként a kép úgymond megteszi, de legfőképp inkább az emlék előhívójaként. Fényképként nem áll meg a lábán. (hegyi)

A gondolati ívet értem, a barátság nem mindig vidám dolog, mert vannak benne nélkülözések, akár ellentétes irányú rezgések is, és vannak benne elválások is. Ez a gondolatkör rendben van, de hogy így kell ezt ábrázolni, arról nem vagyok meggyőződve. Ha megmutatod ezt a képet valakinek, és azt kérded, hogy na, mi jut erről eszedbe, hát, szerintem ember nincs a Földön, aki a barátságra asszociálna ebből. Miután te elmondod a magad asszociációját, persze, értem, de ennek azért képileg kellene, hogy megoldódjon, nem verbálisan, úgyhogy valahogy úgy kéne ezt az egészet végiggondolni, hogy hogyan lehet ezt a dolgot egyértelműen vizuális üzenetbe foglalni, mert ez most verbális üzenet lett. (hegyi)

Kedves Tibor, azért én azt mondom, hogy amit nem nagyon látsz, mondjuk egy szakácskönyvben, mint illusztráció, az nem véletlenül van így, tehát lehet keresni új utakat, de azok mindig az esztétika mentén kell, hogy mozogjanak. Ez a kép ebben a tekintetben nem működik. Rendezetlen, kusza, és esztétikailag erősen problémás. A személyessége megvan, ezzel nincs baj, de ezt valahogy kell tudni transzponálni úgy, hogy képileg is megálljon a lábán, ne csak egy verbális üzenet legyen, hogy nagyapa, meg nagyanya hogyan tölti a weekendet, mert ha most átnézek a szomszédba, akkor látom ott is, hogy milyen történések vannak, de ezt azért meg kell tudnom fogalmazni képileg úgy, hogy az esztétikailag is működjön. Ez képileg nem működik. Ez egy nagyon privát közlés, de ebben a privátság most nem az esendőségével hódít, hanem azt kell, hogy mondjam, hogy az átgondolatlansága miatt ez nem működik. Azt kérem, hogy az első három leckével dolgozz te is, mint ahogy ezt már mondtam másnak is, azért, hogy az esztétikai gondolatkört tudjuk fejleszteni. Saját magunkkal könnyebb esetleg szembenézni. (hegyi)

Lehet, hogy érdemes lenne ezzel még egy kicsit molyolni a tónusokat illetően, mert van egy ilyen szürkés-kékes fátyol ezen az egészen, és talán ennyi a kritikám. Ugyanis a kép nekem izgalmas, és ebben a megközelítésben abszolút el tudom fogadni. Jó ez a hármas tagolás, dinamikus, esztétikus. Lehet azt mondani, hogy lehetne egy kicsit élesebb, és ebben van némi igazság, mert erre törekedni kell, amikor maguk a formák és a struktúrák ezt igénylik, márpedig itt igen. Nem tudom, hogy ez az utómunkának köszönhető-e, tehát, hogy az eredeti kép mennyiben rongálódott az utómunka során, vagy már eleve bemozdultunk egy kicsit, de maga a gondolat és a megfigyelés tökéletes. Jó a pillanat, jó a kimetszés, kellően absztrakt, és kellően izgalmas. Köszönöm szépen, megvan a 3 csillag. Nagyjából ebben az értelemben kérnék gondolkodni ezen a leckén. (hegyi)
értékelés: