Burokban

Burokban

Azt szeretném elmondani ennél a képnél, és ez egyébként nem csak erre a képre vonatkozik, hanem általánosságban is érdemes rajta elgondolkodni, hogy a kép határaival, a képkerettel mindig kijelölünk egy teret, és a történet ezen a kereten belül zajlik le. Hiába van az, hogy a képkeresőn kívül is érzékeljük a teret akkor, amikor a képet elkészítjük, de a nézőnek az, amit a képkereten kívül tapasztalunk, az nem fog átjönni, az nem lesz a képen. Tudom, hogy ez evidenciának tűnik, mégis azt gondolom, hogy a legtöbbször ott csúszunk félre, hogy tudat alatt azt gondoljuk, hogy ott van a képen, miközben határozottan levágtuk, és az, ami a képkereten kívül rekedt, csak az emlékezetünkben van meg. Mindegy, hogy egy portréról van szó, vagy egy szituációról, vagy egy riportról, a lényeg az, hogy azzal, ami a képkereten kívül történik, a néző nem fog találkozni. Itt van most ez a kép, látunk egy mutatványost, de nincs kontextusba helyezve, mert nem tudom, hogy ez hol történik, hogy miért, hogy mikor, és ezért a hangulatból nem kapok semmit. Kapok egy figurát, akit ez a luftballonforma körberajzol, mellette még látok egy nőt, aki valakit néz a képkereten kívül, de nem lehet tudni, hogy kit, és mindez így együtt nem tudja átadni azt a hangulatot, azt az élményt, amit a valóságban Tibor gondolom átélt, hiszen azért kattintotta el a képet. Ennek megvan az ellentét párja is, amikor túl sok minden kerül a képre, de most ennél a képnél nem erről beszélünk. Tehát, ha azt kérdezzük, hogy mi a helyzet ezzel a fotóval, akkor az első és legfontosabb probléma az, hogy annyira szűkre, annyira körbe van vágva, hogy nem ad magyarázatot a történésre, arra, ami a képen megmaradt.
   Asszociatív, párhuzamos emlékképem az, amit most mondok, mégpedig, hogy a nővéremnek volt egy füzete, amibe a kedvenc képeit vágta ki a Magyar Ifjúságból, az Ifjúsági Magazinból, az Interpress Magazinból, meg a fene tudja még mikből. Ezek a képek színészekről, zenészekről, divatról szóltak, és mivel a füzet lapjainak a mennyisége korlátos volt, ezért igyekezett egy lapra minél több mindent betenni, és csak azt hagyta meg, ami neki fontos volt. Ha a zenekarból a gitáros volt neki a fontos, akkor nagyjából a gitárost, ha egy színész volt a fontos, akkor a környezetből amit lehetett, azt levágta, és a színésznek csak a feje volt meg, vagy ha jó pasi volt, akkor akár a teste is. Létrehozott egy kollázs technikát, és a maga suta módján ez a füzet, mint kordokumentum működött, de a képek integritását, belső kohézióját tönkretette.
   Azért mondom ezt el, mert sokszor találkozom olyan helyzettel itt a Látszótéren is, de egyéb képi megoldásoknál is, hogy van egy fő motívum, ami fontos nekünk, ám mivel nem nagyon törődtünk a környezettel, ezért vagy utólag levágdossuk róla a feleslegesnek ítélt sallangot, vagy már eleve a kép készítésénél úgy döntünk, hogy egészen közelre megyünk, hogy egészen közeli képet csinálunk csak arról az eseményről. Főképp egy kültéri helyzetnél, egy ilyen előadásnál fontos az, hogy az atmoszférából is kapjunk. Itt most, ahogy látom, az ollóval vagdosás esete forog fent, mert hát ilyen képarány ritkán létezik, és én ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni, sem mint humor, sem mint bármi más, hogy miért van lefényképezve egy fiatalember ebben a formában, mert ez így önmagában nem érdekes. Ez csakis arra elég, hogy felidézhessünk egy emléket, és esetleg kellemes perceket tudjunk később magunknak szerezni, vagy mesélni tudjunk róla, hogy képzeld, kint voltam a Városligetben, és akkor ott az és az történt, és utána erre és arra mentünk, és fagyiztunk. Elmondunk egy sztorit, és illusztrációként a kép úgymond megteszi, de legfőképp inkább az emlék előhívójaként. Fényképként nem áll meg a lábán. (hegyi)

Hozzászólások

18
Értékelem!

Kedves Zsolt! Köszönöm a részletes elemzést a hasznos és valóban megszívleledő észrevételt, bírálatot.

Új hozzászólás