Örülök annak, ha utazásaitokról képek érkeznek hozzánk, hiszen néha olyan helyeken jártok, ahova én nem biztos, hogy a közel jövőben eljutok, de talán innen érdemes az elemzésemet is kezdeni, hogy van egyfajta felelőssége ennek a közlésnek. Kétféle attitűd létezik, és az a célunk, hogy ezen az attitűdön módosíthassunk: az egyik a kirándulóé, a hobbistáé, aki házi használatra akar élményeket rögzíteni (ezek a képek aztán maximum egyszer, a hazaérkezéskor lesznek a barátoknak levetítve, akik a barátság fényében hajlandóak ezeket elviselni, de elég embert próbáló tud lenni, amikor az ember 2-300 képet kell végignézzen). A másik attitűd az, amikor ez a fajta dokumentálás, ez a fajta szerep, amit nevezhetnénk úgy is, mint egy utazó nagykövet, ez a fajta szerep is megjelenik a képen. Mi kell ehhez? Az, hogy egy kicsit háttérbe szorítsuk a turista helyzetet, amikor megy a busz tovább, és már várnak ránk az utastársak és mi meg még vacakolunk a téren, vagy háttérbe szorítsuk azt, hogy Törökországban vagyunk, és érdemes lenne még a piacra is elmenni. Tehát, mindent, ami úgymond sürgető, és ellene dolgozik a koncentráltságnak, azt meg kell próbálni kizárni, és arra gondolni, hogy ez a kép kell, hogy ábrázoljon egy helyzetet, ami nekünk fontos. Ez egy szűrő is, mert azt is szűri, hogy mikor érdemes fényképezni. Olyan szituációt, ami egy kívülállónak nem mond semmit, nem nagyon érdemes lefotózni.
   Azt még itt hadd mondjam el, és ez nem csak Ildikónak szól, hanem általánosságban mindenkinek, hogy a fényképezőgép keresője, vagy kijelzője által megmutatott kép mindig egy szűkített forma. Tehát, mi jelen vagyunk, és érzékeinkkel felfogjuk azt, hogy milyen változások történnek a környezetünkben, magyarán mi egy filmnek vagyunk egy részesei, míg a fényképező állóképet készít. Azok a figurák ott fognak megfagyni a képen, akik most átvonulnak. Másrészt egy kiragadott helyzet, a képhatár a mi döntésünk, de nekünk, mint ott létező szereplőnek a képhatáron túl is történik valami, látjuk, hogy a bácsi mellett még ott áll a felesége, esetleg egy kiskutya is ott van, de ez mind lemarad a képről, mert hoztunk egy határozott döntést, hogy mi az, amit megmutatunk, és mi az, amit nem. Ezek evidenciának tűnnek, de a képek elkészítésekor sokszor az az érzésem, hogy fejben ott dolgozik, ami a képhatáron kívül maradt, akár térben, akár fejben. Lehet, hogy jó lett volna a kompozíció, csak valakit kihagytunk, vagy lehet, hogy jó lenne ez a szituáció, csak vagy korábban, vagy később kellett volna exponálni. Még egy fontos dolog: ellenfényben nehéz dolgozni. Ez egy ellenfényes helyzet, nem nagyon értem, hogy miért tetted a pálmafa tetejére a napot. Lehet, hogy ez a tér a másik oldalról nem ennyire érdekes, vagy már nagyon messze lenne, de érdemes lenne egy olyan állapotot keresni, amikor nem buknak be így a figurák, az épületek, a formák, mert most az ellenfény miatt nagyon sok elrajzolt, sziluettes megoldás van, és így nem szerethető a kép. A néző ott szeretne ebben lenni veled, de nem akar egy napszemüveget feltenni ahhoz, hogy a képet nézegesse. 1 csillagot mindenféleképpen adok az üzenetért, de a többivel még adósak vagyunk egymásnak, mert bár én nem voltam ezen a helyen, de ez a tér szerintem megfotózható esetleg máshonnan is. (hegyi)
értékelés: