Ha megnézed Zsolt én is azt mondtam, hogy nem lehet ezt így újravágni. A hozzászólásba tett képecskével csak meg akartam mutatni mire gondoltam nagy vonalakban a közelebbivel, nem megúszni egy újragondolást.

A megfelelni vágyás sajnos irdatlan mélyen van belém ültetve, mondhatni negyven éves beidegződéseket kell kiírtanom. Nem a kényelmes opciót keresem.

Azt hiszem mindkettőtöket értem, ismerős mindkét szempont:) Az a jó, ha az ember szerelemből,szenvedéllyel csinálja, mert akkor olyan mintha nem lennének akadályok, szóval pl lehet ez inkább érzelmi kérdés, nem tudom.
Ugyanakkor megértem Zolit is, mert tudom milyen mikor az ember nehezen lép ki a komfort zónából. Azt hiszem ez egy olyan dolog amivel én is küszködök, de elég nehéz ezen változtatni, illetve nem is tudom, hogy miként lehetne úgy igazán. Talán elméletileg tudom erre a választ, gyakorlatilag meg nem.

Zoli, ha az ember nem melóból fotóz, hanem szerelemből, akkor hol máshol adja oda magát és vegye át az irányítást is egyben, mint a fotózásban? Semmi indoka nincs annak, hogy meg akarj felelni. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy ne kelljen tisztába lenni a szabályokkal, lehetőségekkel, mert ez adja a rutint, de ennyi és nem több.

Vágdosni így nincs értelme, sőt, egy nem jól definiált utat nem lehet utólag kozmetikázni, mert alakilag és tartalmilag is alkalmatlan rá, el lehet vele cseszni sok időt, hogy hátha, de körülbelül sose szokott bejönni. Mert máshonnan, másmilyen idegállapotban, más fényekkel csinálnád, amit nem lehet otthon megoldani a képernyőn.

A mérőszám a kiló sok ideig. Ugyanis amíg kilóra nincs meg a képekből elég, addig hiába a vágya, hogy kreatív legyek, vagy betalálok vagy nem, lutri, és ha a jószerencsén múlik, hogy adott helyzetben sikerülök-e vagy se, hát az elég lelombozó tud lenni. Itt téved sok amatőr, amikor kap ide-oda, hogy a kedvtelés az nem egyenlő azzal, hogy kényem-kedvem szerint kapkodok, ahogy épp tetszik, mert az a dilettáns szinthez elég csak, avagy nagypapa korunkra jutunk el a felső osztály szintre csak. Az amatőr szabadsága az, hogy nincs ostor a feje fölött, hogy most apám kimégy a Búzakalász MGTSZ-be inszeminátort fotózni akkor is, ha nincs kedved, viszont ez nehézsége is, mert a nemszeretem dolgokat nem fogja megtanulni, ráérezni a lényegére.

Persze az ösztön, igen, meg a tehetség... 10-20 % a szerepe max. Ja, persze enélkül a 10-20 nélkül a torta nincs befejezve. De csak ettől nem lesz ehető a süti. Na, befejezem, érted te. Csak valamiért a kényelmes opciót választod, nincs rizikó, nincs felelősség, nincs izgalom. Lehet így is, de akkor mi az öröm?

Szia Zsolt, köszönöm szépen az elemzést! Nem, sosem azt vártam, hogy bárki is a buksimat simogassa. Sosem volt gondom ha nem jó valami. Ezt a kjépet sem érzem tökéletesnek.

Abban igazad van teljesen, hogy sokszor nehezen döntök, és munkámból adódóan és a környezetemből is adódóan én mindig a kompromisszumos megoldásokra törekszem ösztönösen is. Ez nyilván meglátszik a képeken, és szerintem ezt is érzed.

A teljesen magam verziója egy egészen szűk már már makró az üvegre tapadt levélről. De ez a kép egy élpületbejáráson készült, így nem volt mód mélyebben belemászni, egy nagy képből kivágva pedig nem láttam ennek az értelmét. Ez egy erősen minimális elemekkel dolgozó változat lenne, éppen ezért ilyenkor mindig elgondolkozok, hogy nem-e lesz túl kevés, kiderül-e hogy ez egy ablak, stb... (Sajnos szoktatva vagyok ahhoz, hogy néha a mérőszám mifelént a kiló és nem a minőség). Belső késztetéseimben én valahol hajlanék a minimalizmus felé. A mostani nyersből ez nem megoldható értelmes minőségben, de valami ilyen (talán a teteje még ennek is csippenthető):

Évi említette a csempét, amiről eszembe jutott, hogy volt bennem egy teljesen másik vonal, mert érdekes ez a lépcsőház -- de erről szerintem másik képet küldök majd. :)

Köszi Évi! A növény valóban muskátli, egy lépcsőházban telelnek éppen. Amúgy az ablak is lehetett volna a nagymamádé, ez a fajta katedrál-üveg minta ugyanis tipikusan 70-es, 80-as évek környéki hangulat. Szerencsére ez nem a sötétsárga verzió. :D

Az ablak nem égett ki, mert oda mértem a fényt, és kisebb alexpót is használtam. Szerencsére ez egy íves lépcsőház, így voltak szórt fények is, nem nagyon kellett deríteni. (Ha kellett volna elég egy fehér lap a gép mellé...)

Kompozíciósan ez egy érdekes kérdés. A legizgalmasabb része szerintem az ahol rátapad a virág az üvegre. Ott van még érdemben tartalék, de egy közeli képnél mindig valami bekevert a képszéleken, csúnyák voltak a hirtelen elvágott szárak, meg közötte a fehér -- nem volt a képnek alja. Ezért kerestem valamit ami tömegében is képpé alakítható, lezárja az alját, visszaterel felfelé... Aztán hogy sikerült-e vagy sem abban nem vagyok biztos.

A csempe nem zavart engem, inkább azon gondolkoztam, hogy kellene még beleereszteni, mert ad hozzá egy kórház-vonalat, ami egy fényvágyban szenvedő muskátli esetében akár előny is lehet...

Nekem elsőre a nagymamám jutott eszembe, mert nála volt mindig az ablakban muskátli (remélem ez is az:D). Igaz az ablaka más, de a virág az örök. Nem tudom, hogy csináltad, hogy az ablak nem égett ki, hisz fénnyel szembe fotóztad, s még csak túl sötét sem lett a növény. Ez tök jó! Viszont lehet középre komponáltam volna az egészet és akkor a jobb oldali rész a csempével nem lenne.