Az a helyzet Éva, hogy egyik szemem sír, a másik nevet, mert örülök annak, hogy magaddal dolgozol, sőt, ha tehetném, mindenkit arra terelnék, hogy foglalkozzon magával, mert egyrészt kéznél van, másrészt az önismeret az alapja minden alkotói dolognak, szóval ez a része nagyon is bátorítandó, de a megoldásban vannak problémáim. Remélem nem baj, ha ezeket is megosztom. Szóval az van, hogy a torzó fontos dolog, sőt, abszolút érvényes forma, viszont az nem mindegy, hogy mennyire evidens az, ahogy a képhatárok vágják a testet. Úgy tudnám ezt érzékeltetni, hogy ahhoz, hogy közelebb jussunk a jó vágáshoz ebben az esetben, az lehet a segítség, ha nem mint testet figyeljük az objektet, hanem mint tárgyat, mintha ez szobor lenne, vagy két virág, szóval hogy nem az, ami, mert az elvisz, hogy ha a térdet térdnek számítom, hanem hogy ez egy kúpos forgástest, és azt hogy tudom jól megmutatni. Ez a vágás kérdése. A másik kérdés a térbeliségé. A világításnak azt kell szolgálnia, hogy ez a térbeliség működjön, vagy úgy, hogy ellene dolgozom, és elveszem a térhatást, vagy úgy, hogy kiemelem, erősítem azt. Itt jön a képbe az anatómia, amihez javaslom nézegetni Barcsay Jenő könyvét, ha máshol nem, könyvtárban vagy múzeumok shopjában megtalálható. Most itt az az érzet, hogy a csontokat kihúzták a testből és ettől a tartása összeomlott, behorpadt a felület. És még egy: ha fázol, akkor a libabőr ki fog jönni, ami lehet cél, de akkor arra rá kell erősíteni a fényekkel, vagy melegebbet kell csinálni, tehát ezt is el kell dönteni, mert ha csak azt látom, hogy a modell fázott, én se fogom mint néző jól érezni magam. Mondom, ez lehet cél is, de akkor ennek is indokának kell lennie. Összefoglalva, várom a folytatást. (hegyi)