Az előbbi kép másik megoldása.
Aureliano, igen!
Az előbbi kép másik megoldása.
Namost, az van Viki, hogy ezt az amúgy biztos meleg és biztos szépnek mondható pulóvert hagyni kéne a francba. Vagy csináld meg aktban, vagy keress valami rongyos melltartót, tehát vagy vidd el a lírába és onnan hozd vissza a tollal, vagy vidd el kőkemény punkba, amit aztán a statikus jógapóz akár visszahoz, a kulcs megint azt mondom, nem az, ahogy a kép készül, szakmailag jó lenne a kép. Az a probléma, hogy ha belül nincs átélve, akkor ez csak egy póz másolása valamibe, egy új környezetbe, de a miértre nem ad választ. Vagy az van, hogy megcsinálsz mások képeiből ami tetszik magaddal, érdekes és izgalmas, nem véletlen, hogy lett ilyen leckénk és én örülnék, ha elkezdenétek - avagy csináld úgy, hogy az te legyél, legyen akkor csak egy ihletadó a kiindulási kép. De told bele magad. (hegyi)
Nézem egy ideje, mert ide szólni kellene. Eleinte valami indiános dologra gondoltam, a fényképpel csapdába ejtett lélekre, egyetlen fekete madártoll elviselhetetlen súlyára, de nem állt össze. Aztán megnéztem a másik képet, és a leiratot, onnan a hivatkozást. És eszembe jutott egy dal (Patti Smith, It takes time), amin régóta gondolkodtam, és ami ugyanúgy beakadt, ahogy egy másik, ami szintén egy sosemvolt untiltheendofthewords-ös adásban lehetett volna. De nem is ragozom, szerintem ez ide illik:
Minden játszma nem lehet a tiéd
Minden táj, a szemnek kincsei
A kettéosztott lélek vajon marad ugyanaz?
Nincs egyenlet, ami leírja azt
Sors keze, mit
Szeretet mozgat
Suttogó árnyak vonzanak
be vágyaink
matematikájába
Nekem picit fura érzésem van. Úgy érzem, hogy túl erősen, és kevésbé érezhető funkcionalitással áll be a toll az arc elé, kivált hogy rám néz a modell, nem a tollra. Mert a mozdulat a tollról szól, a tekintet nem. Ezért azt érezném, hogy inkább én kapom a tollat, de a kéztartás miatt meg nem. Számomra még rejtélyes az üzenet.