Az a baj,Viki, ezzel a képpel, mint sok-sok-sok másik ugyanilyen képpel, hogy van egy része, ami megragadja a fotós fantáziáját és a pillanat valóban egyedi és a gesztus rendben van, ugyanakkor a környezet rendezetlenebb annál, hogy ez összeálljon egy képpé. Máshogy fogalmazva a főszereplőd mosolya, gesztusai jól működnek, de ez önmagában nem viszi el a vállán, akármennyire szépen van exponálva, akármennyire is hatásos a szereplő, nem tudja egyedül elvinni a vállán a képet. Pedig jó lenne a ritmus, jó lenne a korlát, az ablak, ezek a keresztek és keretek, de máshová kellett volna, hogy állj vagy ő máshová állhatott volna egy kicsivel. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy szabad-e instruálni és az instruálás nem rombolja-e le az eseményt. Meglehet, hogy lerombolja, akkor ez van. Ugyanakkor, ha azt teszed mérlegre, hogy az egyik serpenyőben van a talált kép, ami olyan, amilyen, sikerül, ahogy sikerül, a másik serpenyőben van legalább a próbálkozás arra, hogy a kép valóban összeálljon kompozícióba, akkor döntsd el, melyik a jobb. Én mindenképpen a másodikra szavazok, mert ott legalább megvan az esély arra, hogy sikerüljön az a kép. Itt semmi másról nincs szó, minthogy a főszereplőt bal oldalra el kellett volna mozgatni ahhoz a nagy üres flekkhez. Szerintem egyébként, hogyha szóval tartjátok vagy tovább folyik a kommunikáció, akkor ez működne. Azt nem tudom, hogy te magad nem tudtál volna-e elmozdulni jobbra, ahhoz, hogy ő ez elé a fal elé kerüljön anélkül, hogy megmozdul. Ennyi a meglátásom, nem tudok erről többet mondani. (hegyi)