A huszonegyedik adást egy kép alatti beszélgetés, Farkas Ildikó munkája ihlette, a téma pedig a mondanivaló. Pontosabban, hogy szükséges-e, hogy a fotós mondanivalója találkozzon a nézővel, és hogy mindez mennyire fontos, és az elsajátítás folyamatában milyen helyen szerepel. Szó esik még a külső kontrollról, a feladatokról, tématartásról, valamint a szituációktól való elvonatkoztatásról. Továbbra is várjuk a hozzászólásokat, kérdéseket, az előző műsorokat pedig a HetiHegyi kategória alatt találjátok.
Szilárd, viszonylag sok időt töltöttünk el a képeiddel. Az, hogy leszelfized a magad munkáit, az csak részben fogalmi zavar, mivel jó párszor elmondtam a véleményem szelfi ügyben, nyilván inkább nekem szóló fricska akar lenni. Hogy mi (vagy ki) váltotta ki belőled ezt a fajta ellenállást, nem tudom, majdcsak egyszer kiderül, ha fontos. Nekem van véleményem arról, mit miért csinálunk, ez ismerhető. És még mindig azt állítom, amit a filmben is, hogy ha egy-egy képet, beállítást, metódust nem gyakorlunk ki, nem csinálunk végig, hanem az új impulzusok hatására félbemarad, az nem fog segíteni a továbblépésben - erőltethetjük erre az egyéb területeken való ismeretelsajátítást, tőlem ez lehet a karate vagy a matek, fizika vagy a daléneklés, kötve hiszem, hogy bármelyikben érhető el haladás anélkül, hogy tématartás lenne. Az önkép feladatok javát mellesleg te találtad ki, mutattad be a kezdeti lépéseid benne, én csak ezek után adtam javaslatokat arra, milyen irányban lehetne őket a megoldás felé terelni. Mindet félbehagytad, legyen szó a borotvásról, a kishajósról, vagy ördög tudja még melyik tervedről. Hogy a fenébe lépjünk át érintőleges területekre, ha egyszerűen alkatilag ellenállsz annak, hogy adott feladatot legalább addig ismételd, amíg az alapot biztosíthat a továbblépésre.
Ezt is sokszor elmondtam, de ismétlem, mert fontos: az önarckép az elsajátításban azért fontos meglátásom szerint, mert önismeretre ad módot és közvetlen a visszacsatolása a gondolatnak és formának. Mérges voltam, lefotózom, katt, megnézem, vicces lett az eredmény, ismétlem. Amíg nem leszek a képen is mérges. Mert amíg ez nem gyakorlódik be, addig nem fogsz tudni másokról portrét készíteni. Miért? Mert nem fogod megtalálni egy érzelmi helyzet csúcspontját és nem tudod meg, nem tapasztalod, hogy egy-egy érzelem hány tizedmásodpercig aktív egy arcon, hogy egy fintor mennyi mindent jelenthet. Nézd meg akár a látszóteret, akár a facebookot, mindegy, hány csapnivaló "portré" kerül bemutatásra, és nem érti az alkotó, miért szar, amit csinál. Azért kérlek, mert formailag nincs képben, hogy egy gesztus milyen illékony, hogy egy pillantás mennyire beszédes, hogy ezek hiányában mennyire kiszolgáltatottá teszi a modelljét.
Igen Szilárd, sok dolog véletlenek összjátéka a fotográfiában.Ha azt várod, hogy a fotó egzaktul elsajátítható tudomány, mint mondjuk egy sarokkal kivitelezett körrúgás, akkor el kell szomorítsalak. Mert míg egy rúgásnál ha tudsz pörögni, ha megvan az egyensúly és képes vagy felmérni az ellenfél testalkatát és súlyát, akkor 10-ből 10x ugyanúgy mellbe tudod rúgni és ő személytől függetlenül hanyatt fog esni, addig a fotóban nincs ilyen jolly joker. Elképzeled, megszervezed, beállítod, lefotózod, közben átszállt egy madár, a modell böffent egyet, vagy csak csavarta az orrát a szénanátha, és máris oda a pillanat. A kérdés, hogy minderre fel vagy-e készülve, és ehhez kell az, hogy adott témát ismerd és tudd az alapjait alkalmazni is. A többi a jószerencse.
Hát akkor szerencs fel!