Én az itt ígért videót azért várom még :) Nagyon kíváncsi vagyok rá!

Au, bárki nézegesse kedvére Fátyol Violát, a képeit is, persze. Csak ne mondjuk rá, hogy ez fotóművészet és ne nyerje már meg a Robert Capa nevével fémjelzett egy éves ösztöndíjat, pénzjutalmat, hangszórót és azt, hogy innentől ő művész, mert amit csinált, az sem közlésében, sem formájában, sem összességében semmiféle szintet nem üt meg, azokkal szemben pedig, akiket ábrázol, borzalmasan rossz attitűd. Nem hiszem, hogy mindegyik éneklő néni alkoholista és/vagy debil lenne, márpedig a képekről ez jön le.

Nekem tetszenek Viki képei, akár szabályszerűek, akár nem. Én ehhez amúgy sem értek, de hatásosak, jó ez az alsó perspektíva is, ha bármely szereplő feje fölött még jelentős, akár üres terek vannak, az mindig eredményesen emlékeztet engem arra, hogy mennyire semmi kis porszemek vagyunk, közelről még akár szépek is, de távolabbról, vagy hosszabbtávon nézve semmik. Lehet, Viki nem ezzel a szándékkal fotóz, de szerintem nem gond egy alkotás esetében a befogadás különbözősége. Megnéztem, ha már említve lett, Fátyol Viola képeit is. Én nem látom rossznak, bár azt nem tudhatom, hogy szándékosan vagy véletlenül olyanok néha, mint a családi véletlen találatok. Tetszenek a rövid idézetek a képek alatt, a bevonás egy olyan közegbe, amit enélkül bizonyisten soha nem jutna eszembe megfigyelni sem, nemhogy értékelni. És eléri, hogy gondolkodjak rajta. Nekem nincs gondom a képhatárok kiterjesztésével, belefér, hogy elolvasom a körítést is, a leiratot és együtt élem át. Szóval én túlzónak érzem a minősítést. Fiatalok, öregek, profik, amatőrök: hajrá, mindenki csinálja azt, amit akar!

István, én egyet tudok veled érteni, csak lehet, hogy valamit akkor még kell tisztázni ebben. Én nem határoztam meg a művészet objektív voltát, a művészet vagy inkább mondjuk az alkotói eredmény koronként változik, az ízlés is, de ez annyira evidens, hogy ezért nem tettem hozzá külön. És szárazon persze lehet mondani, hogy a művészet is közmegegyezés, de hát ezzel se jutunk többre, hiszen minden az ég világon közmegegyezésen alapul. Ettől még fontos tisztában lenni azzal, hogy minek mikor van a delelője, és honnan számolható, hogy avul, elévül, vagy a tömegmédia részévé válik és megeszi a plebsz vacsorára.

Zsolt, szinte mindennel szimpatizálok, és egyetértek abból amit írtál, de egy valamivel nem, mégpedig a művészet objektív voltának meghatározásával. Talán erről beszélgettünk is már párszor, leírom azért ide én is :) Amikor azt mondod, hogy a művészet csak valamilyen és csak olyan lehet, akkor annak már ugyanolyan kanonizált egyetemlegesség szaga lesz, mint ami ellenében amúgy egyetértünk. De értem, csak a saját véleményed fogalmaztad meg szintén.

Nekem általában szimpatikusabb az a megközelítés, hogy a művészet és megjelenési formái a társadalommal alakulnak, fejlődnek. Nekem a művészet önmagában nem szent, nem is igazán létezik, csak egy közmegegyezéses meghatározás valamilyen tevékenységre és az arra épülő folyamatokra. Számomra az ősi, és mai napig jellegében vitatott katarzis vagy katarzis közeli állapot keresése jelenti a művészetek valódi célját. Ennek alapvető eszköze az őszinteség (nem feltétlen valódiság) Én privát magam ilyen értelemben nem látom szükségét semmiféle besorolásnak, vagy előfeltételezésnek a művészet jellegének meghatározása során. Kb ennyi :)

Dumáljuk meg, mikor, hogyan. Te benne vagy a mostani vérkeringésben, iskolában, látod a rendszert.

Nem tudom, mennyire vagyok releváns, de benne vagyok.

Fogok, erről kell. Nem akarsz szerepelni benne? Beszélgethetnénk is akár.

Na, de legalább beszélgetés indult. Csinálhatnál vidit is, Zsolt.

Most amit írok, kifejezetten nem Viki képéről szól, arra majd jön elemzés. De úgy gondolom, hogy ha már elindult egy nagyon hasznos beszélgetés a posztmodernről, kanonizálásról, a tradícióról és az akadémikusságról, mondom, kifejezetten általánosságban értve teszem le a magam garasát, fenntartva a tévedés jogát.

Ott kezdem, hogy szerintem a művészet mindig progresszív, nincs olyan, hogy konzervatív művészet. Vannak magukat konzervatívnak valló (jószerivel ahogy István mondja politikai okból) alkotók, olyanok is. A művészet lényege, hogy mindig kérdez. Vitat. Felborít. Állásfoglalásra késztet. Ha nem ezt teszi, akkor max dekoráció.

A művészet nem szép vagy csúnya, nem jó vagy rossz, a művészet igaz, vagy hamis. A hamist mondhatni talminak is, pozőrnek, giccsnek, a lényege, hogy mellébeszél az alkotó, nem mer vagy nem képes valami problémával szembenézni.

Szerintem nincs olyan, hogy valami a művészetben korszerű, az maga a halál. A művészet ne akarjon korszerű lenni, mert az a popzene.

Van olyan, hogy divat. Tettenérhető. Fentről szokott lefelé csorogni. Például ilyen az ételfotóknál a döntött horizont. Vagy ilyen a kurva kicsi mélységélesség. Ilyen volt régebben a dekomponáltság. Ezek divatokká válnak. Azért, mert valaki használta, aki mondjuk nagymester volt, aztán a kismesterek is, aztán az epigonok is, végül az amatőrök, és legvégül instagram effekt lesz belőle.

Mi teszi az alkotást hitelessé, igazzá? Az alkotói attitűd, az, hogy valaminek van oka, vagy csak oda van baszva, hogy nesze paraszt, egyed. A fotó alapvetően nehezebb helyzetben van, mert nagyon fancy, nagyon pop, aki nem fotóz, akinek nincs okosmobilja, nem is ember, és így ömlik a szemét. Szerintem mindenkinek, aki alkot és szeretné megtalálni a maga hangját, fel kell tennie a kérdést magában, amikor csinál valamit, hogy mi az indoka, miért csinálja. Ezt nem muszáj elmondani, elég, ha maga tudja.

Divat azt gondolni, hogy a szabályok nem fontosak, ahogy divat a rontott kép is, és divat lett az is, és talán ez a legnagyobb önbecsapás, hogy azt hiszik az emberek, hogy a talált kép a hiteles, a beállított az undi, az uncsi és különben is, hamis. Ha ez igaz lenne, akkor igaznak kéne lennie ugye a médiumtól függetlenül, de azért olyan nem nagyon van (legfeljebb elefántok és majmok esetében láttam, amikor a gondozó jó pénzt remélve ecsetet ad a kezébe, ormányába), hogy valaki úgy kezdene neki festeni, hogy nincs előképe, nincs terve. És ne tessék jönni Pollockkal, mert ő kurvára tudta, mit csinál és miért, tudta, mekkora vásznon milyen lendülettel, milyen színekkel fog dolgozni, és azt is, milyen gesztusokkal. Nincs talált kép a festészetben, és így csak a fotó technikai adottsága engedi meg, hogy valaki lőjjön valamit ész nélkül, és aztán azt művészetté magyarázza.

Aztán még valami. Ma Magyarországon van egy helykeresési szituáció. A nagy öregek kihalnak, a középhad fáradt, a fiatalok meg joggal türelmetlenek, nincs ismeretátadás, csak irigység és könyöklés fentről, tehát okkal keresik a maguk felületeit. Ez rendben is van. De miközben lázadnak a meglévő struktúrák ellen, helyesen, közben maguk is klikkekben élnek, alkotnak, egymást próbálják csak csupán saját hitelesítésük reményében összenyalni, kanonizálni, kitermelik a maguk megmondóembereit, kéz mos kezet, pont, ahogy régen, szóval semmi se változik, csak a személyek. Jó példa erre, ami a Capa nagydíj körül zajlik. Fátyol Viola a tökéletes megtestesülése annak, hogy a semmit emelik kánonba, díjazzák, emelik az égig, de nincs mű, nincs alkotás, csak gesztus van, szerencsétlen befogadónak tökéletesen szar képeket kellene befogadnia, csak mert olyan személyes, olyan jajjdecuki, és senki se érti, miért mondják jónak, de nem meri elmondani, hogy a királynő meztelen. A szar szar marad, hamar elmúlna, ha nem remélnék a kör tagjai, hogy ha Fátyolt mesterré emelik, majd legközelebb az ő szarjuk alapján lesznek ők is emelve, és ez az egész így akar ma trendmutató művészet lenni. Sajnálatos, mert a Fátyolnál fiatalabbak fel se tudják tenni a kérdést, hiszen nincs vizuális oktatás az iskolákban, ezért hát honnan is tudná megkülönböztetni a semmitmondást a valódi közléstől.

A végére egy tudom, erősen általánosító megállapítás, tisztelve a kivételeket. A fiatalok művészete gyakorta azért nem időtálló és azért szar, mert nem ismerik a szabályokat és a törvényszerűségeket, vagyis a szabályfelrúgásaik nem valódi okolható gesztusok, hanem abból adódnak, hogy képességek vagy türelem híján a szabályokat el se sajátítják. ebből adódik az is, hogy szabályismeret híján azok áthágása is esetleges, reprodukálhatatlan a folyamat, csak a véletlen a segítőjük, a tudatosság és esztétika helyett (az esztétika nem azonos szépséggel!) a narratíva a divat, csak elfelejtik, hogy mint például Fátyol Viola képeinél is, ami nincs a fotón, azt utólag magyarázni kell, hogy azok azért fontos és szuper képek, mert befogadták az asszonyok és velük énekelt, csak hát ez a narratíva nincs megörökítve. Ami meg van, az pont az ellenkezőjéről beszél, szarrá villantott, rosszkor exponált ügyek, amik épp arról beszélnek, hogy a modellt nem kell tisztelni, örüljön, hogy lencsevégre kaptuk. A narratíva fontos, csak nem kellene elfelejteni, hogy a kép képhatártól képhatárig tart, minden más, ami kívül marad, duma, magyarázkodás.

Na, most ennyit. Elemzés meg hamarost.

:))) Viki, dehogy gondollak alacsonynak! Csak egy hasonlat volt erre a perspektívára. Azt akartam kifejezni leginkább, és ez maradjon meg, hogy feltételezem, ez tudatos. Keresd csak, és csináld! Szerintem rendben van. Az "őszinteség" része fontos még, amit így megkap, így olvasd!

Általában az akadémikusság szerintem sem feltétlen izgalmas önmagában, de úgy gondolom, hogy csak akkor hagyható már javarészt figyelmen kívül, amikor az stabilan megvan. Minden dologban így működik szerintem, kell egy bázis, kell fix pont, az addig megszerzett ismeret. Hogy azt éppen kanonizálják, vagy éppen kiátkozzák, esetleg újra felfedezik, az meg már szerintem sokszor vagy leginkább politika, és az ebben a rétegében nem érdekes számomra. A privát élményem, hogy egyre többször azon kapom maga, hogy befele szeretek figyelni, és az ösztöneimre és megérzéseimre szeretek hallgatni (van akinek ez természetes, nekem nem volt az). De fura módon ez is azzal szembesít, hogy az eredetiségek a hagyományosokban gyökereznek. Egy természeti alapvetésnek tűnik, talán azzal rokonítható, hogy a rendszerünk zárt, korlátolt, és minden új a régiből sarjad. Talán nincs is olyan, hogy "más", úgy hiszem, olyan van, hogy "van", és az a rendszer része, és az a rendszerből teremtődött. Na meg olyan van, hogy valamit nem ismerünk (fel)... :) Hát, nagyjából ennyi a privát vélemény szakasz.

(((((A Mr.Robottal próbálkoztam már, de nem nagyon tudott lekötni, talán mert éppen hogy az már sok mindenben ismerős, bennem lefutott és kiértékelt sok motivációs eleme. Úgy hiszem, talán nem is vagyok a kiszemelt célcsoport tagja.)))))

Szerintem sem csak attól jó egy fotó,hogy minden szabály be van tartva.Amikor készítünk egy fotót,személyesen ott vagyunk,átéljük a helyzetet.Egy kívülálló viszont már csak a képet látja.Ezen a fotón nekem talán,fel sem tűnt volna a felső rész aránya,hogyha nem lenne ködös.Nincs rajta információ.Pl,egy szép kék ég felhőkkel.Kicsit nagyobb kivágással,hogy több látszon a tájból,ill Lillából szerintem ütősebb lenne.

Nem tartom magam alacsonynak, bár magas se vagyok, inkább átlagos a magasságom, de ennél a képnél spec leguggoltam, szerettem volna a hangsúlyt a tájra (is) helyezni. Én szeretem a nagy luftokat a fejek felett, tudom, nem “akadémikus”, viszont szerintem attól még, hogy valami “jól van megcsinálva”, nem feltétlenül működik - az meg megint más kérdés, hogy ez a kép jó-e vagy sem, nem akarom magyarázni a bizonyítványomat, csak felhívni a figyelmet arra, hogy ha vm “más”, attól még működhet. Ha nem hiszitek, nézzétek meg a Mr. Robot című sorozatot. Nagyon vagány a fényképezése, szerintem így kell hozzáállni a fennálló narratívához. Itt van ez a posztmodern és nem jó, ha kannonizáljuk, attól elveszik a lényeg. De ennek már semmi köze a képemhez. :D

Elég sokat gondolkodtam e kép apropóján. Mert ahogy Zoltán is írja, én is azt látom, hogy felfele néz a kamera. De nem csak itt, hanem több Viki-fotón is ezt érzem. Lehet, hogy koncepció. Picit olyan érzést kölcsönöz számomra minden ilyen fotó, mintha a fotós alacsony lenne, aki mindig felfele néz - és rajta keresztül én is - de pont ez hordoz egyfajta keresetlen őszinteséget is.

Szép.Talán kicsit lentebb kellett volna menni.Lilla könyökéig.Fölül az ég amúgy sem érdekes.