felelős vagyok a gitáromért - ismételte Mese, hogy jól az emlékezetébe vésse.
Maga a fotográfia szép, érthető, világos kompozícióval dolgozik. Szép a gitár formája amit védőn úgymond maguk elé emelnek a szereplők. Tehát maga a kompozíció érthető és elfogadható. Van viszont vele két fontos problémám, ami miatt azt mondom, hogyha akar ezzel a Camilla foglalkozni, akkor azt kérném, hogy ismételje meg. Ez a maszatolás, egyszóval „maszatolásnak” tudnám nevezni. Ugyanis van egy érzet, van egy fontos közlendő és ezt az érzetet és ezt a közlendőt a kép azért nem tudja teljesíteni, mert nem vagyok elég határozott én, mint fotográfus abban, hogy mit szeretnék úgymond a képhatárokba belegyömöszölni. Mire gondolok? Van egy – ugye az a címe a képnek, hogy Mesegitár – van egy helyzet, van egy családi helyzet, van egy anya és a lánya és a gitár sejthetően a lányé. Valószínűleg anyától, vagy apától kapta, és ez egy fontos kapocs a két ember között, még akkor is, hogyha egyébként a saját történetemből tudom, hogy nem mindig a gyereknek a saját döntése az, hogy ő szeretne ezzel foglalkozni, hanem néha talán ez egy szülői presszió, aztán ezt majd a jövő igazolja, hogy ez helyes volt vagy sem. De visszatérve a képre, mindez mellett ugye van két nagyon fontos momentum és akkor még a technikáról nem beszéltem. Az egyik az, hogy van ugye anya, aki egyrészt a szemébe húzta ezt a sildes sapkát, ami nagyon vagány, de semmi nem indokolja, hogy ne lássuk a szemét. Másrészt, hát nem éppen nyugalmat sugárzó az a gesztus, az az arcmimika, amit ő itt sugároz. És ráadásul ez a fajta szülői ráhatás ez érződik azon is, hogy a gyermekszereplő kezét fogja anya és láthatóan be is mozdult ez a kéz, tehát valami mozdulat történik. Hogy most anya a gyerek helyett pengeti a gitárt, vagy az anya éppen a gyereket leállítja ebben a mozgásban, hogy lányom ne pengesd már azt a vackot, mert már megsüketülök, meghülyülök tőle, ezt nem lehet pontosan dekódolni, de valamilyen konfliktushelyzet érezhető ebben a képben. Ez az egyik problémám, hogy ez nincs kimondva, nincs egyértelműen a néző számára kódolva. Másrészt van egy olyan problémám is ezzel a képpel, és ez a technika, hogy Camilla már nem először használja ezt a kiégetett, túlexponált megoldást. És az a baj ezekkel, hogy ez egy idő után modorossá válik és az eszköz kezd el dolgozni és nem a fotós. Az eszköznek van egy hatása és a fotós ennek úgymond a hullámára ráül és ringatja magát, hogy de jó, mert megtaláltam ezt és ezzel milyen szépen elvonatkoztatottá tudom tenni azt a maga konkrétságában egyébként talán zavarba ejtő üzenetet, amit a képem képvisel. És én azt mondom, hogy ezek mindig olyan döntések, amik nem az exponálásnál történnek, mert nem a kamera exponálja valószínűsíthetően túl ezt a felvételt, hanem ez egy utólagos döntés úgymond a laborban, én ezt fogom csinálni. És ennél a döntésnél én nagyon fontosnak tartom azt, hogy ez a mellébeszélés iránya akkor, amikor az ember létrehoz valamit és aztán meggondolja. És akkor azt mondja, jó, akkor azt talán mégse vállalom, hogy mi történt ott a maga konkrétságában, hanem azt, ezt az egész dolgot úgymond bekenem egy ilyen lazúrral és akkor majd ettől várok valamilyen hatást. Én azt szeretném kérni a Camillától, hogyha elfogadja azt, hogy ez egy stúdium helyzet ez az egész Estiskola, akkor én most az szeretném tőle kérni, hogy próbálja meg ezeket a színtorzítás, roncsolás, színtranszponálás, tónusvesztéses technikákat félretenni, mert ezek, most már azt hiszem egészen határozottan kimondhatóak, hogy akadályozzák őt abban, hogy továbblépjen a maga fotós munkájában. És én azt kérném, hogy ismételje a leckéit, akár azt mondom, hogy ismételje az összes eddig beküldött leckét, de ne ezzel a technikával, mert ezt a technikát ismerjük, de ez a technika nincsen értéken és nincsen helyén kezelve. Köszönöm szépen. (szőke-hegyi)
Kicsit úgy érzem magam mint egy "vojőr", egy rohadt kukkoló. Camilla, Zsolt! Tudnotok kell, hogy hozzátok képest VAK vagyok a fotózáshoz. Nem tanultam soha, eddig nem is igen érdekelt. Fogalmam sincs a képalkotó elemekről, kompozíciós egyensúlyról, stb stb.
Mégis veszem a bátorságot, hogy két -nekem fontosnak tűnő- dolgot elmondjak.
1. Laikusként, (megfertőzetlen szemmel) látom, ha egy épület, egy nő, egy kisgyerek, egy madár vagy akár egy falevél szép. Ez a kép nekem szép. Roncsoltan vagy épen, így ahogy van.
2. Végigolvasva szelid vitátokat, többet tudtam meg a képalkotásról mint Kepes könyvét végigizzadva. :)