Ez a cím se lett túl jó, de ennél jobb nem jut eszembe perpillanat. Valami olyasmit szerettem volna mutatni, hogy milyen borzasztó, amikor az ember rájön arra, hogy eddig a pontig tudja elvinni / megcsinálni / megalkotni az adott dolgot és egyszerűen nincs tovább, nincs több erő, kitartás, tehetség, stb.
Én annak örülök, hogy egy olyan képet kapunk, ahol nagyon is tudatosan választódik ki a háttér, nagyon is tudatosan választódik meg a világítás, és maga a gesztus is. Sőt, még azt mondom, hogy nagyon is tudatosan használja az alkotó azokat a színeket, amiket használ. A kép címe ugye az, hogy Saját korlátaim mögött. Igazándiból a képcímmel nem is szeretnék vitatkozni, én most a cím nélkül fogom ezt megérteni. Ez egy nagyon jó fotográfia, egy nagyon jó első leckét kapunk. Talán annyit tudnék még ehhez hozzátenni, hogy a kép aljától, tehát tulajdonképpen ahol az ujjak összeérnek, onnan egy nagyon pici reflexet még, valamennyit most is kap, de valamennyi picivel többet kaphatna, hogy az ujjak végei, az ujjak befejeződése megtörténjen, mert akkor dinamikában jobban fog érvényesülni maga ez a kézfej, a kézfej és a szögesdrót kapcsolata. Amit viszont nagyon fontosnak tartok a többi estiskolás számára elmondani, hogy van egy nagyon parányi kis képrészlet, ami ugyanakkor nagyon nagy erővel bír, és ezt szeretném most itt kiemelni és felhívni rá a figyelmet. Ez pedig az a rész, ahol a húsba vág ez a szögesdrót-tüske. Ez azért fontos, mert egy történetet lehet mímelni is, úgy csinálni mintha, fölteszem a kezem, rátekerek egy szögesdrótot, de nem szeretném, ha fájna meg nyomot hagyna, meg egyébként is, - és létre lehet hozni a maga valóságában is. Ennek a képnek ez az ereje, hogy itt nincs kamu. Úgyhogy függetlenül attól, hogy a világítással kell még egy kicsit játszani, én ezt egy háromdisznós képnek tartom. (szőke-hegyi)
értékelés:
Köszönöm Gábor! Megtiszteltél vele.