Azért izgalmas ez a kép, mert tulajdonképpen azt igazolja, amiről az előbb beszéltem, hogy minden egyes fotográfiai megfejtésnek alapja tud lenni a csendélet. Ha ezt vesszük, akkor itt nagyon hasonló történet mesélés indult el, pontosan azáltal, hogy nem egy szokványos temetői képet látunk, amit mi is oly sokszor látunk, ha – ne adj Isten szerettünkhöz – kimegyünk a temetőbe, hanem az, hogy Bara mer elvonatkoztatni ezektől a primer közlésektől, és nagyon egyszerű képi eszközökkel, úgymond, amit ott talál, azt emeli magasra és fogalmazza, komponálja át saját ízlése szerint egy képpé. Azt a Bara tudja, hogy mennyira találta ezt így ahogy van, vagy mennyire avatkozott be. Nagyon jónak tartom azt, ahogy a kövirózsából kialakított kereszt mellett ott van egy lehullott kis falevél. Nagyon jó, hogy a tükröződésben ott van jelzés értékkel, hogy ez egy sírkő, de van annyira szemérmes az alkotó, hogy a tükröződést használva nem konkrétan utal valakire. Nagyon jó, ahogy a kép bal alsó szélén kifut ez a másik kis levélke. Az egész egy nagyon kedves, kellemes, harmonikus dinamikai játék kompozíció szempontjából. Szintén nagyon jó az, hogy a fény-árnyék viszonylatokban is nyugodt, nagy felületekkel mer dolgozni Bara. Úgyhogy nagyon szeretem ezt a képet és nagyon jónak tartom ezt a megoldást, és Barát is arra bíztatom egyébként, hogy már csak úgy a saját megnyugtatása kedvéért kezdjen el foglalkozni a csendélettel. Most tél van, rossz idő, az ember egyébként sem szívesen megy ki a lakásból. Mit tudom én, két íróasztal lámpát az ember összeszed, az ebédlőasztalra leteszi, esti fényekben könnyebb ezzel foglalkozni, s egy pohárral meg egy kis kancsóval – nem tudom, nem akarok ötleteket adni – neki lehet állni berendezni csendéleteket. Ezt nem csak Barának mondom, hanem a többieknek is, hogy most itt van a lehetőség rá, nem kell kimenni a lakásból, nem kell különösebben nagy tortúrát csinálni ahhoz, hogy az ember elkezdjen foglalkozni ezzel. (hegyi)
értékelés: