Az új házi kedvencem. Leopárd gekkó.

Hát őrületes, hogy egy ilyen kis lénynek ennyire beszédes nevet ad Viktória. Én nem tudom, hogy milyen a leopárd gekkó, már úgy értem, hogy én nem találkoztam vele élőben. Hogyha ő házi kedvenc, akkor azt mondom, hogy az irány jó, nagyon aranyos a modell és én azt kérem a Viktóriától, hogy ha már ebbe a leckébe belefogott, akkor próbálja meg Orchideát, a mi kis gekkónkat még fotózni. Ugyanis az irány nem rossz, az is nagyon tetszik, hogy a mélységélességgel játszik az alkotó és ezzel nagyon is jól elmossa azt a hátteret, és ez a háttérelmosás az, ami térbe helyezi és a figyelem középpontjába a mi kis szereplőnket, de most, ha megfigyeljük, akkor igazándiból az egyik szeme az ami éles, meg a pofájának az egyik része, aztán más nem. Most egy picit túl jól sikerült az a mélységélesség megválasztás. Másrészt pedig a kép alsó részén van egy ilyen ékforma, ami vagy valamilyen könyv lehet, vagy maga ennek a kis terráriumnak a széle, én nem tudom, de ez megint olyan, ami nem biztos, hogy hozzátartozik ehhez a bemutatáshoz. Úgy kell tekintenünk ezekre a kis lényekre, ezekre a kis állatokra is, mint bármilyen emberre, amikor ábrázolunk. Akár az önportrénál. Tehát rájuk sem vonatkozik más szabály. Én szeretem ezt a képet, de ezt azért adom vissza ismétlésre, mert abban reménykedem, hogy ez valóban házi állatka, márpedig hogyha így van, akkor szeretném munkára sarkallni Vikit abban, hogy tessék Orchideát fotózni, aztán majd meglátjuk, hogy melyik az, ami már ténylegesen az ő kis személyiségét meg tudja nekünk mutatni és hát ezekre meg figyelni kell, ezekre a képbe belógó formákra. (hegyi)