Pécs, kulturális főváros, Széchenyi tér, utolsó simítók.
A fotón látunk két munkás embert, aki épp falatozik, és nagyon is jellemző ez a kép. A kis hátizsák, a kenyér, gondolom valami felvágott is, látunk eldobott krumplis papírtasakokat is. Tehát egy olyan képet kapunk, ami erre az életformára, ami az építőiparban jelen van, jellemző. A megpihenés, az kis szusszanásnyi idő, ami az ebéd eltöltésére adott, hogy aztán újból a munkát tudják folytatni. Ez jól látszik a képen és jól is értelmezhető. Igazándiból itt egyetlen egy problémám van, mégpedig az, hogy nem olyan nagyon jellemző a képnek az a része, ami arra vonatkozik, hogy ez Pécsett készült. Ez a műmárvány, vagy kő talapzat, ahol ők ülnek, ez bárhol máshol is lehetne. Szóval, én azt mondom, hogy a kép és az ötlet is jó, csak hát egy olyan szituációt kell találni, mint egy színpadi díszletnél, ahol a háttér, a szereplők elhelyezése jobban mesél, hogy a történet hol zajlik le. Ha Béla jár-kel a városban, ezeket a szituációkat meg lehet találni talán olyan helyzetben is, amikor megoldható ez a feladat. (hegyi)
értékelés:
Pécs nagyon sok figyelmet kap az estiskolásoktól, Mácsai Feritől, Temesi Tamástól, és most Vécsi Bélától is. Megmondom miért tetszik ez a kép, amiatt az eldobott mekis sültkrumplidoboz miatt, nem kő az ott a hazai, és megmondom őszintén nekem ez a kép akár az eltűnő világban is működne, a háttérnek szolgáló fal és kő miatt, mert hát urbanizálódunk keményen, de ez itt mégiscsak egy színfolt a mi múltunkból és jelenünkből.