Pécs, kulturális főváros, Széchenyi tér, utolsó simítók.

A fotón látunk két munkás embert, aki épp falatozik, és nagyon is jellemző ez a kép. A kis hátizsák, a kenyér, gondolom valami felvágott is, látunk eldobott krumplis papírtasakokat is. Tehát egy olyan képet kapunk, ami erre az életformára, ami az építőiparban jelen van, jellemző. A megpihenés, az kis szusszanásnyi idő, ami az ebéd eltöltésére adott, hogy aztán újból a munkát tudják folytatni. Ez jól látszik a képen és jól is értelmezhető. Igazándiból itt egyetlen egy problémám van, mégpedig az, hogy nem olyan nagyon jellemző a képnek az a része, ami arra vonatkozik, hogy ez Pécsett készült. Ez a műmárvány, vagy kő talapzat, ahol ők ülnek, ez bárhol máshol is lehetne. Szóval, én azt mondom, hogy a kép és az ötlet is jó, csak hát egy olyan szituációt kell találni, mint egy színpadi díszletnél, ahol a háttér, a szereplők elhelyezése jobban mesél, hogy a történet hol zajlik le. Ha Béla jár-kel a városban, ezeket a szituációkat meg lehet találni talán olyan helyzetben is, amikor megoldható ez a feladat. (hegyi)
értékelés:

együtt a gáton is

Egy fekvő formátumú képet látunk, ahol két szereplő jelenik meg. Ez valami gát vagy vízerőmű vagy én nem tudom micsoda, ahol a két fiatal ember szerepel. Igazándiból azt kell hogy mondjam, hogy érdekes maga a képi megoldás. Van ebben egy pici western filmes várakozás is, hogy itt majd valami fog történni, mert most ugye a két szereplő jelen pillanatban nem kommunikál egymással. Az egyik kezdeményez egy kommunikációt, de a másik elfordul tőle profilban és nincs köztük párbeszédes helyzet. Ez bármikor megváltozhat, ezt a néző várja a kép folytatásaként. Ez egy dinamikát ad ennek a képnek és az jó. Csak én azt mondom, hogy a barátság lecke nem erről szól. Ez megint olyan, mintha egy közmondás gyűjteményt kinyitnánk, és azt próbálnánk meg fotóban illusztrálni, de az élet alapvetően nem ilyen közmondásokból áll, pontosabb az ember utólag tud ráhúzni bizonyos élethelyzetekre megfelelő szólást-mondást, de ez már ilyen késő bánat, utánam a vízözön, amikor utólag mond ilyeneket az ember. Itt is ezt értem, hogy elkészült egy fotográfia, és ez el lett mondva ezzel, hogy a gáton is barátok. Én azt várnám, hogy a Béla fogalmazza meg fotográfiában, hogy mit jelent neki a barátság. Próbáljuk meg ezt is saját magunkon átszűrni. A kompozíció tetszik, tehát azzal nincsen semmi baj. Nyilván a helyi adottságokat is figyelembe kellett venni, ezért mondjuk nem túl szerencsés, hogy belóg a kép jobb alsó sarkába az a betonpárkány, de ez van. Valamennyit lehetett volna talán szűkebbre vágni magán a kompozíción és akkor abból lényegesen kevesebbet kapunk, de lehet, hogyha kijjebb megy Béla, akkor még jobb, nem tudom, a helyi viszonyokat ő ismeri. Én most azt mondom, hogy ez egy csillag, merthogy várnám az ismétlését ennek a leckének. (hegyi)
értékelés:

még egy profil

"Még egy profil" írja Béla, gondolom ugyanarról a fiatalemberről, sőt, ahogy én megfigyelem nagyjából ugyanabban az időben, ugyanabban a beállításban készülhetett ez a kép, csak esetleg mondjuk a háttérben lévő rizslámpát, vagy nem tudom mi lehetett az a világítóeszköz lekapcsolta Béla és egy más megvilágítást mutat. Ezek jó kísérletek. Én azt mondom, hogy egyébként a másikra megadtam a három csillagot, erre most nem azért nem adok, merthogy ez egy rossz kép lenne, hanem én ezt abszolút tanulmánynak fogom föl és mint olyan, várom majd a véglegesen kiérlelt verziót. Jó megfigyelés, de hogyha ennyire minimális eszközökkel dolgozom, akkor ott mindennek pontosan, mérnöki pontossággal dekára kimérve ott kell lenni a helyén. Ezt itt azért most nem nagyon tudom elmondani. Egyrészt a világítás megválasztása, tehát, hogy honnan világítom a modellt - nem az álla és a nyaka az, ami a legfontosabb alkatrésze, most ott a legvastagabb a vonal. Hogyha azt veszem, hogy mondjuk ez egy kalligráfia, akkor pedig általában fentről le, balról jobbra rajzolunk, vagy írunk nagy többségében, nem lentről fe', úgyhogy hát akkor viszont fönt kéne vastagabbnak lennie és lefelé vékonyodnia ennek a fénynek. Ezzel érdemes játszani, ezeket a megfigyeléseket nagyon fontos elraktározni, én ezt most nem tartom késznek. (hegyi)

viccesebb mint leckét írni

Ezt a képet visszaadnám ismétlésre. Több ok miatt. Egyrészt a gyerekkor lecke a mi gyerekkorunkról szól, arról az élményről, amit ki jobban, ki kevésbé látványosan hordoz felnőtt korában is, tehát erre a leckére, ahogy a többire is, személyes üzeneteket várunk, élményeket, emléknyomokat - és ebből adódóan ha ez arról szól, ami más élménye, ami a gyerekünk, a környezetünkben lévő kisgyerek illusztrálása, akkor nem nagyon jutunk a saját élményhez közelebb. A másik indok az, ami miatt ismétlést kérek, hogy ez a kép most olyan elemekkel dolgozik, ami érthető úgy is, ahogy a kép készítője szerette volna, de érthető valami egészen fura, deformált, hogynemondjam fogyatékkal sújtott helyzetként is, és ez nem jó. Ha nem fogalmazunk egyértelműen, akkor a nézőt zavarba hozzuk, ami lehet cél, de azt akkor indokolnia kell a munkának. Ebben az esetben egy jobban átgondolt megoldás egyértelművé teheti az irányt. Ismétlés. (hegyi)

portré "arc nélkül"

Béla munkái közül kiemelkedő ez a kép, amit beküldött a portré leckére - akár filmplakátként is megállná a helyét valami rettegős mozihoz. Jó az a fényjáték, amit Béla észrevett, az elrendezéssel is egyetértünk, mert ez a formátum, a fekvő kép ad igazi dinamikát ennek a formajátéknak. Egyetlen, ami finomítható lenne, az az, hogy a kép most sötétben tartott részeinél a portré arcformáihoz itt-ott nem ártana picit még hozzátenni, finom fényekkel még játszani egy kicsit. Nem tudom, hogy van-e lehetősége Bélának a folytatásra ezzel a modellel, de ha nem vele, mással, mindenesetre érdemes lenne játszani a fényekkel, hogy a formák miképp tudnak úgy sötétben maradni, hogy ne ugyanazt a fényértéket kapják mindenütt, mint ami a háttéré. Várnánk tehát a folytatást, ismétlést. (hegyi)
értékelés:

Előlépett a bokorból, találkozott a tekintetünk, exponáltam, aztán eltűnt mint egy látomás.

Az jutott eszembe, amikor először ezt a képet láttam, hogy Vera Chytilovának van egy híres filmje, az Egy faun megkésett délutánja és valahogy ez a kifejezés, a klaun kifejezés így leírva nekem tulajdonképpen ezt a csehes hangulatot, azt a Prágát adja, azt a középkorú személyt, szereplőt ami a Chytilova féle filmben látható. Amiben ugyanúgy a szerelem, a gyermekiség és a felnőttkor és minden más együtt van, és együtt keveredik össze. Ez egy klasszikus portré, ami attól más egy picit, hogy egy felnőtt ember valahol egy vurstliban, vagy valahol egy programon olyan öltözékben, olyan maszkkal, olyan kis eszközökkel van ellátva, amely nyilván valami gyerekprogram keretén belül őt bohócként működteti, minősíti. Bár ha egy kicsit körbelesünk, ugyanilyen csibészes, gyermeki szemekkel ezen a képen, emellett ami egy nagyon fontos része a képnek ugye a bohóc félalakosban, még sok minden más izgalmas dolgot is láthatunk. Például a bohóc kezében látható felfújható fallikus sárga figura ugyanabban a tengelyformában mozog el, mintahogyan a bokor mögött hát enyhén szólva elfáradt rövid hajú úr összevont karral tekint le a saját mellkasára. Az én számomra a kép fájdalma csak az, hogy mindez csak igazából véletlenül fedezhető föl, és nagyon érdekes lett volna egy picit igazítva ezt a kamerát, a kettő párhuzamot egy képre rendezni. Az alvó apukát, vagy nem tudom ki van itt ezen a május elsejei rendezvényen, és a bohócot egy képben rendezem. Most jelen pillanatban a bohóc főszerepet kap, de igazából nem annyira sarkalatos az ő jelenléte, mint talán ott a levelek mögött kicsit összeroskadó, feltételezésem szerint ötven körüli és 100 kilónál nagyobb kék trikós úriember, aki alszik. Mindezeket csak azért próbálom elmondani és azért próbálok belekapaszkodni, mert talán annyi lenne a bátortalan megjegyzésem, hogy lehet, hogy ezekben a dokumentumfotókban érdemes egy picit úgy sasolni, úgy figyelni, ilyenkor ez természetesen egy nagyon nehéz dolog, mert egy fényképésznek borzalmasan oda kell figyelni minden egyes momentumra, hogy abban az adott pillanatban ezt el tudja csípni. Nyilván az az úr, aki ott a háttérben alszik, ott akkor, abban a pillanatban lehet, hogy még fényképezhető volt és lehet, hogy 20 másodperc múlva valami labdacsapódásra fölriadt. Tehát ez az egyik legnehezebb műfaj, amikor az ember riportfotósként dolgozik, sokszoros energiát igényel mint mondjuk egy beállított helyzetben. (szőke)
értékelés:

fiam a ligetben

A kép egy jó választás, egy játék rögzítése. Ugyanakkor sejtésem szerint a fotós nem csak ezt az egy pillanatot töltötte el itt a játékpályán, hanem hosszabb időn is jelen volt a gyerekek között és ebből véleményem szerint az is következhetne, hogy ez a biciklizés ez nem csak itt ez az egy pillanatnyi produkció volt, hogy fölemelkedtek a kerekek, hanem nyilván ahhoz, hogy ez elérhető legyen többször kellett körözni ezen a bitumenes pályán. Ez pedig azt jelenti, hogy esetlegesen, ha a bicikli első kerekeinek az emelése többször történt meg ezen a helyszínen, érdemes lett volna egy picit kivárni, vagy más beállításból fényképezni mindezt, mert most ez a csepp formájú, türkizkék háttérfelület, és ezek a vonalak, és sok minden más itt a képen gyöngíti azt az izgalmas akrobatikus látványt, amit a szereplő végez. Ez az egyik, amire érdemes ilyenkor, amikor riportfotózást készítünk odafigyelni. A másik pedig, hogy nem feltétlenül magán a főszereplőn található most itt az élesség, hanem a háttéren, ezt igazából én nem érzem indokoltnak. Attól, hogy maga az esemény gyorsan zajlik le, ha az ember ezt megfigyeli, tudja, várja mint riportfotós, régi futballfotózásoknál volt ez, és kiszámítható, hogy hova fog érkezni a szereplő és az élességet már előre be lehet állítani. Én áttenném szorgalmiba ezt a képet. A kamera szemszögének, tehát a horizontnak a megválasztását is átgondolandónak tartom, mert most a felnőtt nézi azt fentről, ahogy a gyerek játszik, nincs benne ebben a játékban. (szőke)