A ’70-es, ’80-as években létezett például az Ország Világ, Új Tükör, és más olyan sajtóorgánumok, amelyek az akkor Magyarország nem csak mindennapi eseményeit közvetítették, hanem kis színeseket is lehetett ezekben az újságokban látni fényképek formájában. Egy ilyen ironikus megközelítést látunk itt is. Az, hogy a fényképész észreveszi a kép helyszínét és a kép helyszínében rejlő abszurditást a madáretetővel kapcsolatban, az egy nagyon jó dolog, ugyanakkor maga a helyszín kiválasztása, maga a kamera elhelyezése az némi kívánnivalót hagy maga után, mert attól függetlenül, hogy nagyon jó az ötlet, én úgy gondolom, hogy mint egy bútorraktárban, össze van itt minden zsúfolva. Gondolok itt Oláh Ferencné keresztjének a ferde léczárására, amelyből jobb oldalon egy kis kereszt lóg ki, nyilván egy másik sírdomb kapcsán, a háttérben lévő ipari környezet, a ferdén belógó gyárkémény, a bukszusok és minden, amiket most fölsorolhatnék. Nekem ez egy kicsit kaotikus. Ez azt jelenti, hogy vagy időpontbeli megfigyeléseket kéne létrehozni hajnalban, éjszaka, másmilyen időszakban ugyanezt a képet adott esetben feldolgozni, vagy más pozíciót keresni. Most nekem az ötleten túli hirtelen kattintásnak tűnik, és bár nagyon jó az ötlet, én úgy gondolom, hogy nem átgondolt a kép, zavaros. Ismétlés. (szőke)

Már csak a fa ágkarjai ölelik

Nem szoktam szeretni az ilyen fajta képeket. Direktnek gondolom. Nagyon sok hasonlót lehet asszociálni ezekben a temetői közegekben. Mégis valami miatt, talán mert hogy legalább azt, hogy ez a fa pontosan szimmetrikusan, középről érkezzen oda árnyékként és ágazzon szét, mégis talán attól, hogy van ez az asszimetria, ez a kép picit túllép azon a szokásos megközelítésen, amit a temetői fotóknál szoktunk látni. A temetői fotóknak sem vagyok nagyon a híve. Épp azért, mert eléggé divatos ezt a fajta témakört eszközként használni ehhez. De az árnyék és a felület játéka miatt én azt gondolom, hogy az egy disznó jár erre a képre. Nagyon sok olyan szín van közben a háttérben, ami ezt a ritmusjátékot, ami itt az előtérben a betonfelület és az árnyékok és a korpuszforma, keresztforma, az ívek, ebben a játékban nagyon érdekes lehetne, csak közben ott vannak azok a natúr zöld bukszusok, puszpángfa és minden más rekvizitum, ami egy picit visszahozza a szocióba ezt a történetet. Nem tudom megmondani, hogy ezt azon túl, hogy esetleg esti időszakban kéne fényképezni, nem tudom, hogy lehet megoldani, mert akkor nyilván nem jelentkezne így ez az árnyék. Most egy kicsit így bizonytalankodik a kép üzenete emiatt. De esetleg várnék a 25-ös lecke tisztelet, búcsúzásra még további próbálkozást, az egy disznó megvan. Azt azért még hozzáteszem, hogy a horizont azért ezeknél a képeknél fontos, értelmetlen, hogy miért dől ez most ennyire. (szőke)
értékelés:

Béla, ez a kép jó, három disznó, csak így tovább! Szeretem a péküzemeket. Szőke vótam. (szőke)
értékelés:

A 11-es végleg befejezte szolgálatát. Megnyugodott. Körötte is csend van. Ha néha mégis erre téved egy vonat... nem mozdul... ő már nem.

Badár Sándor, vagy Jiri Menzel is megirigyelné azt, hogyha Csongrád alsó után egy kis bakterház mellé kiáll az ember, ilyen jó megfigyeléseket végez valaki. Két esély lehet. Egyrészt, hogy Vécsi Béla szereti a vasút atmoszféráját, világát, szagát, bádogtetőit és azokat a fajta Mekalor gázolaj kályhás belső történeteket gumipadlóval, vagy olajos deszkapadlóval, ami a bakterházakban zajlott, vagy egyszerűen tud erről a világról valamit. Ugyanis az a fajta empátia és az a fajta szeretet, ami ezen a képen megvan, az nem nagyon feltételezhető egyszerűen úgy, hogy Vécsi Béla a családdal átment a sorompónál Nagyhegynél a szedertemető mellett, aztán gyorsan megállt azt kattintott egy ilyen képet. Látszik, hogy a megfigyelés szeretetteljes. Nem egyszerűen egy szocio képet látunk. Pedig semmi nincs rajta. Nem megy hátul a Sorompós Maca, Badár történetéből, stb, stb. Hanem látunk megint kézzel festett ellensúlyokat és az egésznek van valami hihetetlen romantikája. Nézzük meg azt az öntöttvas szerkezetet, amin ez a lámpa dobozka áll. Én nagyon szeretem ezt a képet. Nem akar se többet, se kevesebbet, csak egyszerűen a múltról beszélni és nekem jó ritmusban van fényképezve. Tudom, az árnyék kilóg, tudom, a fölső 11-es bádogdoboza le van metszve, de én azt mondanám, hogy néha érdemes azt is nézni, hogy ebben a zavaros világunkban valaki hirdet és meglát ilyesmit is. És én ezt a képet három disznósnak gondolom. (szőke)
értékelés:

Egy szegedi kicsi temető kicsi részlete.

Itt egy nehéz feladatot választ a Béla, mert egy temetői sírhely melletti havas padot próbál főszereplőjévé tenni. A probléma az, hogy mint általában minden nagyvárosi temetőnél, túlzsúfolt a temető, rengeteg olyan formanyelv van egymás mellett, ami rettentően kaotikussá ezeket a tereket, és ezeket nagyon nehéz fotózni úgy, hogyha az ember nem a káoszt szeretné hangsúlyozni. Ebből a szempontból mondom azt, hogy tulajdonképpen nem is sikerül teljességgel ez, mert a háttérben lévő katolikus kereszt sötétje, a mellette lévő sírkőboltozat, és ezek a kerítések is, sok minden egy kicsit zavarossá teszi ezt a képet, bármennyire is középre van komponálva, nem tud főszereplővé válni ez a pad. Miközben engem érdekelne az az izgalmas helyzet, hogy van egy kerítés és mögötte pedig toronyházak, tehát annyira szürreális ez. Nem arról van szó, hogy a témakereséssel van a baj, hogy egy temetőben fotózok, és nem ezért adom vissza ismétlésre, mert rossz helyszínt választottál, hanem egyelőre én úgy érzem, hogy nincs eldöntve, hogy mit akartál ezzel közvetíteni. Tudom, hogy erre a padra le lehet ülni, tudom, hogy itt lehet imádkozni, sírni, azt is esetleg, hogy most már nem ülnek le, de alapvetően képileg nincs kifejezve ez, tehát ismétlés. (szőke-hegyi)

Az előző képnél is lehetett látni, hogy a Bélát nagyon érdeklik az árnyékok, az árnyékok vetületei, és hogy ezekhez ő ért, és ezeket jól komponálja. Ez így is lenne most is, hogyha ez a bizonyos olajos vagy pálinkás üveg nem lenne itt előttünk. Amitől izgalmas a kép, az a dekompozíció és a fényt átengedő folyadékkal teli üveg, és az, hogy az üveg méretétől perspektivikusan szaladnak ezek az árnyékok oda befelé ebben a privát térben az ágyhoz. Nem tudom, hogyha a két könyvet kivennénk a sarokból, akkor vajon nem billenne-e a kép. Engem különösképpen azért nem zavar, mert ugyanezt a privát tárgyi kultúrát, tehát a kis állólámpa kapcsológombját ugyanúgy megtalálom a háttérben is, és a különböző rendezetlenül otthagyott pici apróságokat, épp ettől emberi és ettől nem műtermi. Talán beljebb kellene picit tolni, hogy nagyobb tömeg legyen, és ez a tömeg billentené vissza ezt a másik tömeget. Tehát én ezt egy jó munkának tartom, természetesen nem hiba nélküli, de nagyon örülök, hogy ilyen képeket is küldtök. (szőke-hegyi)
értékelés: